A falra ragasztott plakátokat nézegettem, hogy lássam, várható-e bármi érdekes a közeljövőben, de a filmklubon kívül nem volt semmi. A következő film A bádogdo b lesz, de a regényt apámtól kaptam ajándékba pár évvel ezelőtt – a nagyon kevés valódi ajándék egyike volt, amit tőle kaptam –, ezért aztán vigyáztam, nehogy véletlenül elolvassam, ahogy ritka ajándékainak másik darabját, a Myra Breckinridge -et sem olvastam.[3] Apám többnyire csak idead annyi pénzt, amennyit kérek, és engedi, hadd vegyek rajta, amit akarok. Nem hinném, hogy valóban érdekli; másfelől viszont semmit nem tagad meg tőlem. Ahogy én látom, mintha létezne közöttünk valami nem hivatalos megállapodás: én nem beszélek arról, hogy hivatalosan nem létezem, s cserébe a szigeten nagyjából azt csinálok, amihez kedvem van, a városban pedig azt veszek, amit akarok. Az utóbbi időben csak a motorról volt köztünk vita; azt mondta, majd megkapom, ha valamivel idősebb leszek. Felvetettem, hogy a legjobb lenne Szent Iván napja körül megvenni, hogy eleget gyakorolhassak, mire csúszósak lesznek az utak, ő viszont azzal érvelt, hogy nyár közepén túl nagy az átmenő turistaforgalom a városban meg a környéken. Szerintem csak az időt húzza; talán fél, hogy túlságosan önálló leszek, de talán csak attól retteg, hogy én is ott maradok holtan az úton, mint egy csomó fiatal, aki motort kapott. Nem tudom; soha nem tudom pontosan, igazából hogyan érez irántam. Ha jobban belegondolok, azt sem tudom pontosan, én hogyan érzek iránta.
Reménykedtem benne, hogy a városban összefutok valami ismerőssel, de nem is láttam senkit, csak az öreg Mackenzie-t a vadászboltban, meg a kávézóban a hájas Mrs. Stuartot, aki ásítozva terpeszkedett a formikapult mögött, és egy Mills S. Boon [4] könyvet olvasott. Mondjuk, azt hiszem, amúgy sincs túl sok ismerősöm; Jamie az egyetlen barátom, igaz, hogy az ő révén találkoztam pár velem egykorú sráccal is, akiket az ismerőseimnek tekinthetek. Így, hogy nem jártam iskolába, meg hogy úgy kellett tenni, mintha nem élnék folyamatosan a szigeten, nem a velem egykorúak társaságában nőttem fel (kivéve természetesen Ericet, de ő is sokáig volt távol), aztán amikor épp azon gondolkodtam, hogy kijjebb kellene merészkednem és másokkal is megismerkednem, Eric megőrült, és egy ideig kicsit kínosan éreztem magam a városban.
Az anyák azzal ijesztgették a gyerekeiket, hogy ha nem lesznek jók, jön Eric Cauldhame, és férgekkel meg kukacokkal mindenféle szörnyűségeket művel majd velük. Azt hiszem, elkerülhetetlen volt, hogy történetük végső formájában Eric nemcsak a kutyák, hanem a gazdáik felgyújtására is készült; és talán az is elkerülhetetlen volt, hogy egy csomó gyerek engem higgyen Ericnek, vagy azt higgyék, hogy én is olyasmiket művelek. De az is lehet, hogy a szüleik megsejtettek valamit Blyth-ről, Paulról és Esmereldáról. Mindenesetre a gyerekek elszaladtak, ha megláttak, vagy durvaságokat kiabáltak oda messziről, így aztán jobbnak láttam, ha kivonom magam a forgalomból, és látogatásaimat a lehető legrövidebbre és legszűkszavúbbra fogtam. Még ma is előfordul, hogy furcsán néznek rám, gyerekek, fiatalok és felnőttek is, és tudom, hogy vannak anyák, akik azzal fenyegetik a gyerekeiket, hogy „ Ha rossz leszel, elvisz Frank ", de nem érdekel. Kibírom.
Visszaültem a biciklimre és hazaindultam; kicsit vadul tekertem, átrobogva a pocsolyákon, sőt, az Ugratást is megkockáztattam – az egyik részen az ösvény jó sokáig lejt egy dűne oldalában, aztán jön egy hirtelen emelkedő, ahol könnyű a levegőbe emelkedni –, legalább negyvennel, aztán amikor leérkeztem az iszapba, majdnem a zanótbokrok között landoltam; annyira bevertem a fenekem, hogy szinte hápogtam a fájdalomtól. De épségben hazaértem. Szóltam apámnak, hogy rendben visszaértem, és hogy egy órán belül jövök vacsorázni, aztán kimentem a szerszámos pajtába, hogy letisztogassam Sódert. Amikor ezzel kész voltam, csináltam néhány új bombát az előző nap elhasználtak helyett, meg még egy párat tartalékba. Bekapcsoltam a pajtában álló régi villanytűzhelyet, nem azért, hogy én melegedjek mellette, hanem hogy az erősen higroszkopikus elegy ne szívjon magába túl sok nedvességet a párás időben.
Igazából persze az lenne a jó, ha nem kéne a városból kilószámra hordanom a cukrot meg a gyomirtót, és nem kéne beletömködnöm azokba a villanyvezetékekhez használt szigetelőcsövekbe, amiket Jamie szerez nekem a porteneili építési vállalkozótól, ahol dolgozik. Ez az egész felhajtás elég bénának tűnik, amikor a pincében tárolt kordit ahhoz is elég lenne, hogy a fél szigetet letörölje a térképről, de apám még a közelébe sem enged.
A korditot az ő apja, Colin Cauldhame szerezte a hajóbontó üzemből, ami régen ott állt a parton. Ott dolgozott az egyik rokona, aki egyszer talált valami régi hadihajót, amelyiknek az egyik lőszerraktára még mindig tele volt robbanóanyaggal. Colin megvásárolta a korditot, amit tűzgyújtáshoz használt: levegővel érintkezve a kordit kiválóan alkalmas tűzgyújtásra. Colin annyit vett belőle, hogy az még akkor is vagy kétszáz évre elég lett volna a háznak, ha a fia is használja, így nem kizárt, hogy eredetileg eladásra szánta. Azt tudom, hogy apám használta egy darabig a kályha begyújtására, de ez már elég régen volt. Isten tudja, mennyi lehet még belőle odalent; hatalmas bálákat és rakásokat láttam, amelyeken még mindig ott volt a haditengerészet jelvénye, és képzeletben százféle útját-módját találtam ki a megszerzésének, de fogalmam sincs, hogy lehetne megcsinálni, hacsak nem ások alagutat a szerszámos pajtából, a hátsó részről hordva el a korditot, hogy a bálák a pincéből nézve érintetlennek tűnjenek. Apám pár hetente ellenőrzi a pincét: idegesen lemegy egy zseblámpával, megszámolja a bálákat, körbeszimatol, és ránéz a hőmérőre meg a légnedvességmérőre.
A pincében jó hűvös van, és nem is nyirkos, bár szerintem alig valamivel lehet a talajvízszint fölött. Úgy tűnik, apám tudja, mit csinál, és nagyon biztosnak látszik abban, hogy a robbanóanyag nem vált labilissá, de szerintem a Bombakör óta ideges miatta. (Ez is az én bűnöm. A második gyilkosság; azt hiszem, akkoriban voltak olyanok a családban, akik gyanakodtak.) De ha ennyire fél, nem értem, miért nem szabadul meg tőle egyszerűen. Azt hiszem, neki is megvannak a maga kis babonái a kordittal kapcsolatban. Kapcsolat a múlttal meg ilyesmi, vagy valami rejtőzködő gonosz démon, családunk összes gonosztettének szimbóluma; apám talán arra vár, hogy egy napon a robbanóanyag meglep majd bennünket.
Mindenesetre nekem nincs bejárásom hozzá, így aztán több méter fekete szigetelőcsövet vagyok kénytelen hazacűgölni a városból, és ott görnyedni fölötte még egy csomót: meghajlítani, elvágni, kifúrni, bevagdalni, megint behajlítani, kínlódni vele a satuban, amíg nyikorog tőle a satupad és az egész pajta. Végül is ez is egy mesterség, és biztos, hogy komoly szakértelmet kíván, de néha már nagyon unom, és csak azért gürcölök meg hajlongok ott vele, mert közben arra gondolok, mire fogom majd használni azokat a kis fekete torpedókat.
A bombakészítés után mindent a helyére tettem, kitakarítottam a pajtát, aztán bementem vacsorázni.
– Keresik – szólalt meg apám váratlanul két falat káposzta és szójafasírt között. Sötét szeme rám villant, mint valami hosszan lobbanó, kormos lángcsóva, aztán megint lefelé nézett. Ittam egy kis sört az üvegből, amit kibontottam. Az új eresztés a házi főzésűből jobban ízlett, mint az előző adag, és még erősebb is volt.
– Ericet?
– Igen, őt. Odakinn kutatnak utána a lápvidéken.
– A lápvidéken?
– Úgy gondolják, talán ott lehet.
– Igen, ez megmagyarázná, miért épp ott keresik.
– Valóban – mondta apám. – Miért dúdolsz?
Krákogtam és visszatértem a hamburgeremhez; úgy tettem, mintha nem értettem volna pontosan.
– Gondolkodtam – mondta végül, szájába kanalazott még egy kis zöldesbarna keveréket, és sokáig rágta. Kíváncsi voltam, mit fog mondani. Ernyedten intett egyet a kanalával, valami homályosan felfelé irányuló mozdulatot tett vele, majd így szólt: – Szerinted milyen hosszú a telefonzsinór?
– Lazán vagy kifeszítve? – kérdeztem gyorsan, az asztalra téve a söröspoharamat. Horkantott egyet és hallgatott; visszatért az ételhez a tányérján. Arca elégedett, sőt, talán örvendező. Ittam.
– Ne rendeljek neked semmi különlegeset a városból? – kérdezte végül, miközben kiöblítette a száját a valódi narancslével.
Megráztam a fejem, és kortyoltam a sörömből.
– Ne, csak a szokásosat – vontam vállat.
– Ha jól sejtem, instant sült krumpli, marhaburger, cukor, fasírt, zabpehely meg a többi szemét kaja – gúnyosan elvigyorodott, bár a hangja komoly volt.
Bólintottam.
– Igen, ez jó lesz. Ismered az ízlésemet.
– Nem eszel rendesen. Szigorúbbnak kellett volna lennem veled. Nem szóltam semmit, csak ettem tovább lassan. Tudtam, hogy apám engem figyel az asztal másik végén, poharában lögybölte a narancslét és a fejemet bámulta, miközben a tányérom fölé hajoltam. Megcsóválta a fejét, felállt az asztaltól, és odavitte a tányérját a mosogatóhoz, hogy elöblítse.
– Elmész ma este? – kérdezte, miközben megindította a csapot.
– Nem, ma itthon maradok. Majd holnap este megyek el.
– Remélem, nem iszod magad megint merev részegre. Egyik éjszaka majd letartóztatnak, aztán megnézheted magad. – Rám nézett. – Hmm?
– Nem szoktam merev részeg lenni – nyugtattam. – Csak egy-két pohárral iszom, a társaság kedvéért. Ez minden.
– Hát ahhoz képest, hogy csak a társaság kedvéért iszol egy keveset, elég nagy zenebonát csapsz, amikor hazajössz. – Újabb sötét tekintetet vetett rám, majd leült.
Vállat vontam. Még jó, hogy berúgok. Mi a francnak igyak, ha nem azért, hogy berúgjak? De óvatos vagyok; nem akarok bonyodalmakat.
– Na, hát csak vigyázz magadra. Mindig tudom, mennyit ittál, abból, ahogy fingasz – felhorkantott, mintegy utánzásképpen.
Apámnak van egy elmélete arról, hogy az elme és a bélműködés közötti kapcsolat nemcsak kulcsfontosságú, hanem ráadásul nagyon is közvetlen. Ez is azok közé az ötletek közé tartozik, amelyeket igyekszik népszerűsíteni; van a kérdésről egy kézirata („Fingasd el magad"), amit időről időre szintén el szokott küldeni Londonba a kiadóknak, s amit azok természetesen postafordultával visszaküldenek. Ebben többek közt olyasmiket állít, mint hogy a fingásból képes megállapítani nemcsak azt, hogy mit evett vagy ivott az illető, hanem azt is, hogy miféle ember, hogy mit lenne tanácsos ennie, hogy érzelmileg labilis vagy zaklatott-e, hogy titoktartó-e, hogy kinevet-e a hátad mögött, hogy megpróbálja-e behízelegni magát, sőt még azt is, hogy mit gondol abban a pillanatban, amikor épp eregeti a fingot (ez utóbbit főként a hang alapján). Úgy baromság, ahogy van.
– Hm – mondtam, tökélyre fejlesztve a semmitmondást.
– Pedig tényleg tudom – mondta, miközben befejeztem a vacsorámat és hátradőltem; kézfejemmel megtöröltem a számat, inkább csak azért, hogy őt bosszantsam. Tovább bólogatott.
– Tudom, hogy mikor ittál barna sört és mikor világosat. És olyan is volt, hogy Guinness szagát éreztem rajtad.
– Nem iszom Guinnesst – hazudtam, bár titokban elismeréssel adóztam neki. – Félek, hogy tenisztorkom lesz tőle.
– Úgy tűnt, a szellemességet elengedte a füle mellett, mert rögtön folytatta:
– Csak kidobott pénz az egész. Ne várd, hogy finanszírozom az alkoholizmusodat.
– Ne butáskodj már – mondtam felállva.
– Nagyon is jól tudom, hogy mit beszélek. Nálad különbeket is láttam már, akik azt hitték, hogy nem fog ki rajtuk az ital, aztán ott végezték a csatornában egy üveg szeszezett borral.
Ha ezt az utolsó riposztot övön alulinak szánta, hát felsült vele; ez a „nálad különbek is" szöveg már rég lejárt lemez volt.
– Végül is az én életem, vagy tévedek? – kérdeztem, és miután beraktam a tányéromat a mosogatóba, kimentem. Apám nem szólt semmit.
Aznap éjjel tévét néztem, és volt egy kis papírmunkám is: a térképeket javítottam át, megjelölve az újonnan megkeresztelt Fekete Romboló Dombját, és rövid beszámolót írtam arról, hogy mit csináltam a nyulakkal, feljegyzést készítve mind a felhasznált bombák hatásáról, mind az azóta készített bombákról. Elhatároztam, hogy a jövőben a Harci Táskában tartom a polaroid gépet; az olyan alacsony kockázatú megtorló akcióknál, mint amilyen a nyulak elleni volt, bőven behozza a súlytöbbletet meg a használatára szánt időt. A komolyabb huncutságokra természetesen továbbra is egyedül indul majd a Harci Táska, hiszen olyankor a fényképezőgép csak teher, de már jó pár éve nem volt semmi komoly fenyegetés, mióta néhány nagyobb porteneili srác erőszakoskodni kezdett velem a városban, és lesből rám támadtak az ösvényen.
Egy darabig azt hittem, nagyon eldurvulnak a dolgok, de végül is nem fordultak olyan komolyra, mint gondoltam. Egyszer, miután megállították a biciklimet, lökdösni kezdtek és pénzt követeltek, mire megfenyegettem őket a késemmel. Akkor meghátráltak, de pár nap múlva megpróbálták elfoglalni a szigetet. Acélgolyókkal és kövekkel vertem őket vissza, ők légpuskával viszonozták a tüzet, és egy darabig egész izgalmas volt, csak aztán megérkezett Mrs. Clamp a heti bevásárlással, és a rendőrséggel fenyegetőzött, mire a fiúk odakiabáltak neki egy-két ocsmányságot és elkotródtak.
Akkor vezettem be a titkos raktárak rendszerét: a sziget stratégiai pontjain elásott nejlonszatyrokban és dobozokban készleteket halmoztam fel, acélgolyókat, köveket, csavarokat és horgászzsinór-nehezékeket. Csapdákat és buktató drótakadályokat is kihelyeztem, amelyek a patak fölötti dűnék csúcsán a fűbe rejtett üvegekkel voltak összekötve: ha valaki megpróbál odalopózkodni, vagy csapdába lép, vagy beleakad a drótba, kirántva az üveget a homokba ásott lyukból: úgy volt megcsinálva, hogy az üvegek egy kőhöz csapódjanak.
Utána néhány napig nem aludtam, az éjszakákat a padláson töltöttem, kidugtam a fejem a hátsó padlásablakon, és füleltem, hogy nem hallok-e üvegcsörömpölést, elfojtott szitkozódást, vagy a megszokottabb jelet: a megzavart madarak felriadását, de nem történt semmi. Egy ideig kitértem azoknak a fiúknak az útjából, és vagy csak az apámmal mentem be a városba, vagy kifejezetten olyankor, amikor tudtam, hogy iskolában vannak.
A titkos raktárak rendszere ma is megvan, sőt, néhány készletet még ki is egészítettem pár benzines bombával, ahol a támadás várható útvonala olyan terepen halad, amelyen az üvegek széttörnének; a drótakadályokat viszont leszedtem és beraktam a pajtába. Hadügyi Kézikönyvem, amely tartalmazza többek közt a sziget térképeit a bejelölt titkos raktárakkal, a várható támadási útvonalakat, egy taktikai összefoglalót, valamint a már meglévő vagy a jövőben készíthető fegyverek listáját, ez utóbbi kategórián belül néhány meglehetősen durva dolgot is említ: például olyan buktató drótakadályokat, amelyek egy tőlük pontosan egy testhossznyi távolságban elhelyezett, a fűből kiálló törött üveggel vannak összekötve, csőbombákból és szögekből készített, homokba ásott, elektronikusan felrobbantható aknákat, és néhány érdekes, bár valószínűtlen titkos fegyvert, mint például a borotvapengékkel kirakott szélű frizbit.
Nem mintha mostanában bárkit is szándékomban állna megölni; a védekezést szolgálják, nem a támadást, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Nemsokára elég pénzem lesz, hogy vegyek egy igazán komoly íjpuskát; már alig várom. Egy kicsit elfeledteti majd velem a kudarcomat: apámat sosem sikerült rábeszélnem, hogy vegyen nekem puskát vagy valami más lőfegyvert, amit használhatnék, ha úgy adódik. Vannak csúzlijaim, parittyáim meg a légpuskám, amelyek a kellő pillanatban ölni is tudnának, de egyik sem rendelkezik azzal a nagy lőtávolsággal, amire vágyom. Ugyanez van a csőbombákkal is. Ki kell őket helyezni, vagy a legjobb esetben is hozzávágni a célba vett dologhoz, de még ha parittyából lövöm is ki a direkt erre a célra formatervezett kisebb csőbombákat, akkor is pontatlanok és lassúak. Azt is el tudom képzelni, hogy valami kellemetlenség adódik a parittyával; az így kilőtt bombákhoz nagyon rövid gyújtózsinór kell, hogy a földet érés után robbanjanak fel, de még mielőtt vissza lehetne dobni őket; volt már egy-két meleg helyzet akkor is, amikor rögtön a kilövés után felrobbantak.
Természetesen lőfegyverekkel is kísérleteztem már, egyszerű hajítófegyverekkel csakúgy, mint aknavetőkkel, amelyek alulról lövik ki a parittyás bombákat, de mindegyik nehézkes, veszélyes és lassú volt, ráadásul meglehetősen könnyen berobbantak.
Egy vadászpuska lenne az igazi, bár nem utasítanék vissza egy 22-es kézifegyvert sem. De be kell majd érnem egy íjpuskával. Talán eljön majd az idő, amikor kiügyeskedem a módját, hogy hivatalos nemlétezésem ellenére miképpen folyamodhatok fegyvertartási engedélyért, de ha jól végiggondolom, lehet, hogy még akkor sem kaphatnám meg. Bárcsak Amerikában lehetnék – fordul meg néha a fejemben.
Épp a titkos raktárak benzines bombáiról készítettem a feljegyzést, amelyeken már régen nem ellenőriztem a párolgás mértékét, amikor megszólalt a telefon. Az órámra néztem és meglepődtem, hogy már ilyen késő van: majdnem tizenegy. Lerohantam a telefonhoz; közben hallottam, hogy apám a szobája ajtaja felé indult.
– Porteneil 531 – jöttek a sípjelek.
– Bassza meg, Frank, akkora bőrkeményedések vannak a lábamon, mint egy holdkráter. Na jól van, baszd meg; te hogy vagy, kisöreg? Ránéztem a telefonkagylóra, aztán meg az apámra, aki egy emelettel feljebb a lépcsőkorláton áthajolva próbálta betűrni a pizsamafelsőjét a nadrágjába. Beleszóltam a telefonba:
– Szevasz, Jamie, minek hívsz ilyen későn?
– Mi a...? Á, szóval ott van az öreg, mi? – kérdezte Eric. – Mondd meg neki, azt üzenem, hogy egy fortyogó gennyláda.
– Jamie üdvözöl – szóltam fel apámnak, aki szó nélkül megfordult, és visszament a szobájába. Újra a telefon felé fordultam:
– Eric, most honnan hívsz?
– Egy faszt fogom elárulni. Találd ki!
– Hát nem is tudom... Glasgow?
– Hahahahaha! – Eric kotkodálva vihogott.
Erősen markoltam a műanyagot.
– Hogy vagy? Minden oké?
– Jól vagyok. És te?
– Én tök jól. Figyelj, mit tudsz enni? Van pénzed? Stoppolsz, vagy mivel jössz? Nagyon keresnek, de még semmi nem volt a hírekben. Ugye nem... – abbahagytam, mielőtt még olyasmit mondanék, amit kifogásolhat.
– Jól vagyok. Kutyákat eszem! Hehehe!
Felnyögtem.
– Jézusom, ugye csak viccelsz?
– Mi mást ehetnék? Marha jó, Frankie fiú; a mezőkön és az erdőben maradok, egy csomót gyalogolok, stoppal is megyek, aztán ha egy város közelébe érek, keresek egy fincsi kutyát, jó kövéret, összehaverkodom vele, kicsalom az erdőbe, ahol megölöm és megeszem. Mi sem egyszerűbb. Egyszerűen imádom az életet kint a szabad levegőn.
– De ugye megfőzöd őket?
– Még jó, hogy megfőzöm őket, baszd meg – felelte Eric felháborodottan. – Mégis, minek nézel?
– És mást nem is eszel?
– Dehogynem. Lopok. Boltokból. Tök egyszerű. Olyasmiket is lopok, amit nem tudok megenni; csak a hecc kedvéért. Például tamponokat, műanyag szemeteszsákokat, családi kiszerelésű chipset, százas csomag koktélpálcikát, tizenkét színes tortagyertyát, fényképkereteket, műbőr kormánykerékvédőket, törülközőtartókat, öblítőt, kétfokozatú légfrissítőket, amelyek egyetlen fuvallattal eltüntetik azokat a makacs konyhai szagokat, cuki kis dobozkákat, amelyekben mindenféle apróságot tarthatok, kazettákat, zárható tanksapkákat, lemeztisztítókat, telefonszámos noteszokat fogyókúrás magazinokat kaspókat névkártyacsomagokat műszempillákat sminkkészleteket leszokást segítő nikotinos szirupot játékórákat...
