– Látod ezt? – kérdeztem. Szónoki kérdés volt. Paul bólintott, csak úgy meresztette a nagy szemét.
– Ez itt – folytattam – egy harang. Olyan, mint azok ott a városi templomban. Tudod, az a zaj, amit vasárnaponként hallunk, emlékszel?
– Emlékszem. Ugye jeggeli után, Fjank?
– Micsoda?
– A hangot a vasájnapi jeggeli után halljuk, Fjank – pufók kezével könnyedén a térdemre ütött.
– Bólintottam.
– Úgy bizony. Azt a hangot a harangok adják. Nagy, üreges fémdarabok, tele vannak hangokkal; vasárnap reggeli után eresztik ki a hangokat. Onnan jön.
– A jeggeli? – Paul roppant komolyan vonta össze kis szemöldökét.
Türelmesen megráztam a fejem.
– Nem. A harangszó.
– „H mint hajang" – dünnyögte Paul, miközben magában bólogatott, és a rozsdásodó alkotmányt bámulta. Nyilván valami régi olvasókönyv jutott eszébe. Okos gyerek volt: apám azt tervezte, hogy ha majd eljön az ideje, rendesen iskoláztatja, és már el is kezdte vele az ábécét.
– Úgy van. Hát úgy néz ki, ez a régi harang leesett egy hajóról, vagy talán idesodorta az ár. Már tudom is, mit csinálunk; én felmegyek a dűnékre, te meg rácsapsz a harangra a fadarabbal, és majd meglátjuk, elhallatszik-e odáig. Jó lesz? Van hozzá kedved? De vigyázz, nagyon hangos lesz, és lehet, hogy megrémülsz tőle.
Lehajoltam, hogy egy magasságban legyen az arcunk. Hevesen megrázta a fejét, és az orrát odadugta az enyémhez.
– Nem! Nem fogok megjémülni! – kiabálta – Én...
Egy szökkenéssel már épp meg akart kerülni és rácsapni a bombára a fadarabbal – már a feje fölé emelte a fát és nekiveselkedett –, de kinyújtott kézzel elkaptam a derekánál fogva.
– Még ne – mondtam. – Várj, amíg messzebb vagyok. Ez a harang régi, és lehet, hogy már csak egyetlen jó hang maradt benne. Ugye nem akarod elpazarolni?
Paul izgett-mozgott, és arckifejezése azt sejtette, hogy ő a legnagyobb örömmel elpazarolna bármit is, csak jól rávághasson a fadarabjával a harangra.
– Jó – mondta végül, és abbahagyta az erőlködést. Letettem a földre. – De tényleg szabad teljes ejőből?
– Amilyen erősen csak tudod, amikor majd jelt adok annak a dűnének a tetejéről ott, ni! Jó?
– Gyakojolhatok?
– Gyakorolj úgy, hogy a homokot ütöd.
– Üthetem a pocsolyákat is?
– Igen, úgy is gyakorolhatsz, hogy a tócsákat ütöd. Jó ötlet.
– Ebbe a tócsába is belecsaphatok? – a fadarabbal a bomba körül kialakult kör alakú tócsára mutatott.
– Inkább ne, attól mérges lehet a harang.
A homlokát ráncolta.
– A hajangok tudnak méjgesek lenni?
– Hát persze. Most indulok. Te teljes erőből rácsapsz a harangra, én meg teljes erőből figyelek, rendben?
– Jendben, Fjank.
– Ugye nem vágsz rá a harangra, amíg nem adok jelt?
Megrázta a fejét:
– Megígéjem.
– Jó. Mindjárt ott leszek – megfordultam, és lassú futásban a dűnék felé vettem az irányt. Furcsán bizsergett a hátam. Miközben futottam, körülnéztem, hogy nincs-e ott valaki véletlenül, de csak néhány sirályt láttam keringeni a rongyos felhőktől maszatos égen. A vállam fölött hátranézve megláttam Pault. Még mindig a bomba mellett állt, deszkájával a homokot püfölte, két kézzel feltartotta, és teljes erővel lesújtott vele; közben ugrott egyet és felordított. Felgyorsítottam, a sziklákon át kiértem a kemény parti homokra, majd a hínárok vonalán és az aranyló, száraz és süppedősebb homokon átvágva rohantam a fűben a legközelebbi dűne felé. Felkapaszkodtam a dűne csúcsára, és a homok és a sziklák fölött arrafelé néztem, ahol Paul állt: parányi alak a tócsákról és a nedves homokról visszaverődő ragyogásban, eltörpülve a mellette égnek meredő fémkúp árnyékában. Felálltam, vártam, amíg észrevett, még egyszer körbenéztem, aztán kezemet magasan a fejem fölé nyújtva intettem neki, és hasra vágtam magam.
Ahogy ott feküdtem és vártam, rájöttem, azt elfelejtettem megmondani Paulnak, hogy hol csapjon rá a harangra. Nem történt semmi. A dűne tetején fekve úgy éreztem, a homok lassan magába szívja a gyomromat. Sóhajtottam egy nagyot és felálltam.
Paul bábfigura volt a messzeségben: rángatózva ugrabugrált és hadonászott, és újra meg újra rácsapott a bomba oldalára. Jókedvű kiabálása elmosódottan odahallatszott hozzám, átszűrődve a szélben hullámzó fű susogásán.
– A francba – mondtam magamban, és megvakartam az államat, de Paul, miután gyors pillantást vetett felém, épp akkor esett neki a bomba csúcsának. Csak egyszer csapott rá, és én már elvettem a kezem az államról, és épp le akartam bukni, amikor Paul a bombával, a holdudvarpocsolyával és vagy tízméteres körben minden mással együtt hirtelen eltűnt egy felemelkedő, homokból, füstből és repülő sziklatörmelékből álló oszlop belsejében, amely csak egyetlenegyszer, abban a vakítóan rövid pillanatban villant meg belülről, amikor a bomba nagy dördüléssel felrobbant.
A felemelkedő törmelékoszlop virágsziromként szétterült és szállingózva hullani kezdett lefelé, amikor a dűne egyetlen lüktetéssel átadta testemnek a robbanás hullámát. Számtalan apró földcsuszamlást érzékeltem homályosan a közeli dűnék száradó lejtőin. A zaj, tekeregve gomolygó csattanás és morajló gyomorkorgás, végighullámzott fölöttük. Figyeltem, ahogyan a visszahulló törmelék nyomán a fröccsenések köre a robbanás középpontjából indulva egyre tágul. A homok- és gázoszlop megnyúlt a szélben; árnyékában elsötétült a homok, és az alsó nyílása alatt olyan ködfüggöny formálódott, mint amilyen a súlyos felhők alatt látható néha, amikor leszakad az eső. Most már láttam a bombatölcsért.
Lerohantam. A még mindig füstölgő krátertől vagy ötven méterre álltam meg. Nem néztem meg alaposan a körülöttem heverő törmelékdarabokat, csak a szemem sarkából sandítottam feléjük; egyszerre akartam és nem akartam látni a véres húst vagy a ruha cafatait. A városon túli hegyek bizonytalanul verték vissza a morajlást. A kráter peremét a homok alatti sziklarétegből kirobbant kőszilánkok borították; úgy vették körbe a látványt, mint a kitört fogak, az ég felé meredve vagy ferdén oldalra borulva. Néztem, ahogy a robbanás távolodó felhője a torkolatöböl fölé kisodródva szétszóródik, aztán sarkon fordultam, és teljes erőből futásnak eredtem a ház irányába.
Ma már tudom, hogy ötszáz tonnás német bomba volt; egy megsérült He.111-es dobta le, miközben hazafelé tartott a torkolatban található vízi repülőgép-támaszpont elleni sikertelen támadás után; repült vissza a norvégiai légibázisra. Szívesen gondolom azt, hogy az én Bunkeromban felállított ágyú találta el a gépet és kényszerítette a pilótát a megfutamodásra és a bombák kioldására.
A nagy vulkanikus sziklaszilánkok közül néhánynak a vége még mindig kiáll a réges-régen visszatért homokból. Ezek alkotják a Bombakört, a legalkalmasabb emlékművet, amit szegény halott Paul kaphatott: szentségtörő kőgyűrűt, amely az árnyékok játszóhelye.
Most is szerencsém volt. Senki nem látott semmit, és senki nem hitte el, hogy én csináltam. Ezúttal szinte eszemet vesztettem a fájdalomtól, kínzott a bűntudat, és Ericnek kellett vigyáznia rám, miközben tökéletesen alakítottam a szerepemet – nem akarom magamat dicsérni, de így volt. Nem élveztem, hogy be kell csapnom Ericet, de tudtam, hogy muszáj; nem mondhattam el neki, hogy én tettem, mert nem értette volna, miért tettem. Elszörnyedt volna, és valószínűleg soha többé nem lettünk volna barátok. Így aztán játszanom kellett a szenvedő, önmagát hibáztató gyereket, Ericnek pedig engem kellett vigasztalnia, miközben apám mélán tűnődött.
Igazából nagyon nem volt kedvemre, ahogy Diggs kikérdezett a történtekről, és pár pillanatig még az is felötlött bennem, hogy talán sejt valamit, de úgy tűnt, kielégítőnek találta a válaszaimat. Az sem segített sokat, hogy közben apámat „Angus bácsinak" kellett szólítanom, Ericet és Pault pedig unokatestvérekként kezelnem; ezt találta ki apám, hogy megtévesszük Diggset a származásommal kapcsolatban, ha a rendőr esetleg kérdezősködni kezd, és rájön, hogy hivatalosan nem is létezem. Azt a mesét adtuk be neki, hogy apám halott öccsének a fia vagyok, és hogy csak időnként, hosszabb szünidők alatt jövök a szigetre, miközben a rokonok kézről kézre adogatnak, mielőtt véglegesen döntenének a jövőmről.
Elég az hozzá, hogy szerencsésen átvészeltem ezt a nehéz időszakot, és most az egyszer még a tenger is az én pártomon volt: közvetlenül a robbanás után jött a dagály, és mire Diggs megérkezett a faluból, hogy átvizsgálja a helyszínt, a víz már legalább egy órával azelőtt minden árulkodó nyomot elmosott, amit esetleg hátrahagyhattam.
Amikor hazaértem, Mrs. Clamp már a házban volt; ősrégi biciklije ott állt a konyhaasztalnak támasztva, miközben ő épp a kormányra szerelt hatalmas fonott csomagtartóból rakodott ki. Fáradhatatlanul pakolta a városból hozott élelmiszert és más holmit a szekrényekbe, a hűtőbe és a fagyasztóba.
– Jó reggelt, Mrs. Clamp – köszöntem megnyerően, ahogy a konyhába léptem. Megfordult és rám nézett. Mrs. Clamp nagyon öreg és töpörödött. Alaposan végigmért, majd így szólt:
– Ó, szóval te vagy az?
Visszafordult a biciklihez, két kézzel beletúrt a fonott csomagtartóba, és két hosszúkás, újságpapírba tekert csomagot halászott elő. Botladozva a hűtőszekrényhez lépett, felkapaszkodott egy alacsony zsámolyra, kibontotta a két csomagot, amelyekből az én mirelit marhaburgereim kerültek elő, majd berakta őket a fagyasztóba, olyan mélyen fölé görnyedve, hogy kis híján ő is bebújt. Eszembe ötlött, milyen könnyű volna... kivertem a fejemből ezt a butaságot. Leültem a konyhaasztalhoz, és figyeltem, hogy dolgozik.
– Na és hogy van mostanában, Mrs. Clamp? – kérdeztem.
– Ó, hát én éppenséggel jól vagyok – felelte Mrs. Clamp, majd megcsóválta a fejét és lemászott a zsámolyról; kiszedett még egy adag mirelit burgert, és visszament a fagyasztóhoz. Azon tűnődtem, nem szoktak-e fagyási sérülései lenni; abban biztos voltam, hogy csillogó apró jégkristályokat látok pihés bajszán.
– A mindenit, jó nagy csomaggal érkezett máma! Csoda, hogy nem borult fel idefelé jövet.
– Na, én ugyan nem borulok fel, de nem ám. – Mrs. Clamp még egyszer megcsóválta a fejét, odament a mosogatóhoz, lábujjhegyre állva nyújtózkodva előrenyúlt és elfordította a meleg vizes csapot, kezet mosott, majd kék kockás, nejlon munkaköpenyét használta törülközőként, és kivett egy kis sajtot a csomagtartóból.
– Ne főzzek magának teát vagy valamit, Mrs. Clamp?
– Nekem ugyan ne – mondta Mrs. Clamp, miközben a hűtőszekrénybe bújva, a fagyasztórész alatt csóválta a fejét.
– Jó, akkor nem főzök. – Figyeltem, ahogy megint kezet mos. Miközben a saláta- és a spenótleveleket válogatta szét, távoztam és felmentem a szobámba.
A vasárnapi ebéd mellett ültünk: hal volt, és hozzá krumpli, ami a kertben termett. Ezúttal – a hagyománynak megfelelően – nem apám ült velem szemben az asztal ellenkező végén, hanem Mrs. Clamp. Én oldalt ültem, az asztal közepe táján, háttal a mosogatónak, és jelentőségteli mintázatokba rendezgettem a szálkákat a tányéromon, miközben Apa és Mrs. Clamp formális, szinte rituális kölcsönös udvariaskodással volt elfoglalva. A döglött hal szálkáiból csináltam egy pici emberi csontvázat, majd öntöttem rá némi kecsapot is, hogy életszerűbb legyen.
– Még egy kis teát, Mrs. Clamp?
– Köszönöm, nem kérek, Mr. Cauldhame.
– Francis? – fordult felém Mrs. Clamp.
– Köszönöm, nem kérek – feleltem. Egy borsószem megtenné koponyának, bár kicsit zöld. Odaillesztettem. Apa és Mrs. Clamp tovább zsolozsmáztak erről-arról.
– Úgy hallottam, kint volt maguknál a rendőr a minap, ha nem veszi rossz néven, hogy felemlegetem – mondta Mrs. Clamp, majd udvariasan köhintett.
– Valóban itt volt – felelte apám, és annyi ételt lapátolt be a szájába, hogy legalább egy percig meg se tudjon mukkanni.
Mrs. Clamp a tányérján heverő túlsózott hal felé bólintott, és a teáját kortyolgatta. Én dudorásztam, miközben apám dühösen meredt rám; fel-alá járó állkapcsa olyan volt, mint két egymás testét dagasztó birkózó. Több szó nem esett a dologról.
***
Szombat este a Cauldhame Armsban. Ott álltam a szálloda hátsó épületrészében lévő kocsmában, szokás szerint a zsúfolt, füstös helyiség végében, kezemben világos sörrel teli műanyag pintespohár; ott álltam enyhén előrenyújtott lábbal, hátamat egy kitapétázott oszlopnak vetve, vállamon Jamie, a törpe, aki időről időre a fejemen pihenteti barna sörét, és társalog velem.
– Na és mit csinálsz mostanába', Frankie?
– Nem sokat. A múltkor kinyírtam egypár nyulat, különös telefonhívások jönnek Erictől, és ez minden. És veled mi van?
– Semmi különös. Hogyhogy Eric hívogat?
– Hát nem tudtad? – kérdeztem, felnézve rá. Előrehajolt és az arcomba nézett. Nagyon furán néz ki egy arc fejjel lefelé.
– Eric megszökött.
– Megszökött?
– Psszt! Nem muszáj az orrukra kötni, ha még nem tudják. Aha, meglógott. Párszor odatelefonált a házba, és azt mondja, errefelé jön. Diggs kijött hozzánk, és szólt aznap, amikor olajra lépett.
– Hú, apám! És keresik?
– Angus szerint igen. Nem volt semmi a híradóban? Azt hittem, hallottál valamit a dologról.
– Á, nem. Hát ez nem semmi! Szerinted megmondják az ittenieknek, ha nem sikerül elkapni?
– Nem tudom – itt vállat vontam volna, ha tudok.
– És mi van, ha még mindig úgy odavan a kutyaégetésér'? Hát ez őrület. Meg azok a férgek, amiket a gyerekekkel akart megetetni. A helybéliek tisztára begőzölnek majd.
Éreztem, hogy a fejét csóválja.
– Szerintem titokban tartják. Valószínűleg azt hiszik, hogy elkapják.
– Szerinted elkapják?
– Hát nem is tudom. Lehet, hogy őrült, de okos. Ha nem lenne az, már megszökni sem tudott volna, és amikor felhív, úgy tűnik, nagyon is észnél van. Vág az esze, csak dilis.
– Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon aggódik.
– Remélem, végigcsinálja. Jó lenne újra találkozni vele. Meg azért is szeretném, ha eljutna ide, mert... csak mert – belekortyoltam a sörömbe.
– Tiszta őrület. Remélem, nem lesz vele semmi gubanc.
– Pedig nincs kizárva. Engem csak ez idegesít. A hangjából ítélve még mindig nem rajong a kutyákért. De azt hiszem, a gyerekeknek nem kell majrézniuk.
– És hogy utazik? Mondta neked, hogy ide akar jönni? Van pénze?
– Valamennyi biztosan, mert fülkéből szokott hívni, de leginkább lop.
– Akkor jó. Annyi a jó az egészben, hogy ha a diliházból szöksz meg, nem szigoríthatják a büntetésedet.
– Aha – feleltem. Ekkor kezdte el a zenekar: négy invernessi srác, Hányadékok volt a nevük. Az énekesnek mohikánfrizurája volt, csupa lánc volt meg cipzár. Miközben a többi három nyúzni kezdte a hangszerét, megragadta a mikrofont és már ordított is:
Elvették a melóm, és lelépett a csajom,
Hiába verem ki, nem áll fel a faszom
A vállammal egy kicsit erősebben nekitámaszkodtam az oszlopnak, és a sörömet kortyolgattam, miközben Jamie lába a mellemen verte az ütemet, a terem pedig mennydörgött a zenés vonítástól és recsegés-ropogástól. Ha így halad, jó muri lesz.
A szünetben, míg az egyik csapos vödörrel és felmosóronggyal indult a színpad teleköpködött elejéhez, odamentem a pulthoz még egy kis sörért.
– A szokásosat? – kérdezte Duncan a pult mögül, mire Jamie bólintott. – Na és hogy van az én Frank barátom? – érdeklődött Duncan, kieresztve egy korsó világosat és egy korsó barnát.
– Jól – feleltem. – És te?
– Megvagyok, megvagyok. Kell még üres üveg?
– Nem, kösz. Már van elég a házi főzéshez.
– De azért nem hagysz itt bennünket, ugye?
– Á, dehogy – feleltem. Duncan felnyújtotta Jamie-nek a pintjét, én meg elvettem a sajátomat, közben pénzt téve a pultra.
– Kösz, fiúk – mondta Duncan, ahogy megfordultunk és visszamentünk az oszlophoz.
***
Néhány pinttel később, amikor a Hányadékok az első ráadásszámot játszotta, Jamie és én már ott voltunk elöl, táncoltunk és fel-alá ugráltunk; Jamie kiabálva és tapsikolva táncolt a hátamon. Ha Jamie kedvéért csinálom, akkor nem zavar, hogy lányokkal kell táncolnom, bár egyszer, amikor volt itt egy magas csaj, Jamie azért nyúzott, hogy mind a ketten menjünk ki vele, hogy tudjon vele csókolózni. Már attól is hányingerem volt, ha csak rágondoltam, hogy az arcomba nyomja a dudáit, így aztán csalódást kellett okoznom Jamie-nek. Amúgy a punk lányok nagy része nem bűzlik a parfümtől, és csak kevesen hordanak szoknyát, azok is többnyire bőrszoknyát. Jamie-t meg engem lökdöstek egy kicsit, párszor majdnem felborultunk, de végül karcolás nélkül megúsztuk. Sajnos Jamie beszédbe elegyedett valami nővel, de túlságosan lekötött, hogy mélyeket lélegezzek és hogy függőlegesen tartsam a szemben lévő falat, így nem igazán figyeltem oda.
– Aha, nemsokára veszek magamnak egy motort – mondta Jamie. – Természetesen huszonötöset. – Csak félig figyeltem rá. Természetesen nem vesz motort, mert el sem éri a pedált, de még akkor sem szóltam volna semmit, ha képes lettem volna rá, mert senki nem várja el, hogy az ember a nőknek igazat mondjon, meg egyébként is, ahogy mondani szokás, ezért vannak a jóbarátok. Aztán rendesen megnéztem a lányt: húsz év körül volt és elég kemény csaj, annyi réteg festék volt az arcára kenve, mint egy kocsmai cégtáblára. Valami rettenetes francia cigit szívott.
– A 'rátnőmnek, Sue-nak van egy motorja. Suzuki 185G. A 'ratyójáé volt, dőmost egy Gold Wingre spórol.
Már rakták fel a székeket az asztalokra és törölték fel a padlóról a dzsuvát, az üvegszilánkokat meg a kiürült chipses zacskókat; még mindig elég vacakul éreztem magam. A lány egyre szörnyebb lett, ahogy többet hallottam belőle. A kiejtése is borzalmas volt: nyugati part; még az is lehet, hogy Glasgow.
– Hát 'kem nem kén egyolyan. 'Úlne héz. 'Kem e gyötszázas pont 'egflelne. 'Gazábó legy Moto Guzzi lenne a legkrályabb, dembztos, hogyakk ardántengely tényleg jó...
Atyaisten, én itt mindjárt bemutatok egy egész estés, szélesvásznú rókázást, és beterítem a csaj zakóját: befolyik a hasítékokon, szétmarja a cipzárait, teletömi a zsebeit, ráadásul a felvezető mozdulattól még Jamie is lerepül a nyakamból, és fejest ugrik a hangfalállványok alá pakolt sörösrekeszek közé, ezek meg közben az idióta motorosfantáziáikról bájcsevegnek.
– 'Ell estaub? – kérdezte a lány, miközben egy cigisdobozt nyomott oda Jamie irányába az orrom előtt. Miután elsuhant előttem a kék doboz, még akkor is fényösvények kápráztak a szemem előtt, amikor már rég leengedte a kezét. Bár Jamie nem cigizik, most nyilván vett egyet, mert láttam, ahogy felemelkedik az öngyújtó, és a láng úgy gyullad fel egy kis szikrazuhatag közepén ott az orrom előtt, mint valami tűzijáték. Szinte éreztem, ahogy kiég a halántéklebenyem. Arra gondoltam, teszek valami frappáns megjegyzést Jamie-nek arról, hogy a dohányzás nem segíti a növekedést, de az agyam irányába és azzal szemben futó összes idegpályám eldugult a beleimből érkező vészjelzések sokaságától. Éreztem, hogy valami szörnyű háborgás van odalent, és biztos voltam benne, hogy csak egyetlen módon lehet vége, de képtelen voltam megmozdulni. Úgy álltam ott, mint valami íves támpillér a padló és az oszlop között, Jamie pedig még mindig a lánynak pofázott valamit arról, hogy milyen hangja van egy Triumphnak, meg hogy a csaj milyen éjszakai gyorsulóversenyeken vett részt a Loch Lomond partján.
