Igazából, azt hiszem, kevés olyan élvezet van az életben, amely felér a gátépítés örömével. Adjanak nekem egy jó széles partszakaszt, ami még épp elfogadható módon lejt, nincs túl sok hínár, keresztülfolyik rajta egy normális méretű patak, és az én boldogságomnak nem lesz híja. Addigra a nap már jó magasan járt, és levettem a zubbonyomat, hogy a táskákkal és a távcsővel együtt lerakjam a földre. Kenőkirály megmerült, harapdálta, szeletelte és vágta a homokot; hatalmas, háromszintes gátat épített, amelynek központi része nyolcvan lépésre feltartóztatta az Északi Ér vizét. Ez csúcsközeli eredmény volt a kiválasztott helyen. A bukógáthoz a szokásos fém túlfolyószelepet használtam, amit a legjobb gátépítőhely mellett tartok elrejtve a dűnék között, a fő attrakció pedig egy vízvezeték volt, amelynek a fenekét a hordalék között talált fekete műanyag szemeteszsák szigetelte. A vízvezeték a túlfolyó vizet a gát fentebbi részébe vágott, három szakaszból álló áteresztő csatornán keresztül vezette el. Egy kis falut is építettem a gát és a tenger közé, utakkal, templommal és az ér maradéka fölött átívelő híddal.
Ha átszakítunk egy jó nagy gátat, vagy akár csak hagyjuk, hogy túlfolyjon, az majdnem akkora élvezet, mint a gát megtervezése és megépítése. Szokás szerint kagylókat használtam a városka lakóinak jelképezésére. Szintén szokás szerint egyetlen kagyló sem élte túl a gátszakadás utáni áradást: mind elsüllyedtek, ami azt jelentette, hogy mindenki meghalt.
Akkorra már nagyon éhes voltam, fájt a karom, a kezem pedig vörösre horzsolódott a lapát markolászásától meg attól, hogy az ujjaimmal is ástam a homokban. Figyeltem, ahogy az első, iszapot és szemetet magával sodró áradat lezúdul a tenger felé, aztán megfordultam és hazaindultam.
– Jól hallottam, hogy tegnap este telefonáltál? – kérdezte apám.
Megráztam a fejem:
– Nem.
A konyhában ültünk és az ebéd vége felé jártunk: én a ragumat ettem, apám barna rizst algasalátával. A Városi Ruhája volt rajta: barna bakancs, háromrészes barna tweedöltöny; az asztalon barna sapkája. Ránéztem az órámra, és láttam, hogy csütörtök van. Nagyon szokatlan dolog volt, hogy csütörtökön elmenjen, akár Porteneilbe, akár messzebb. De eltökéltem, hogy nem kérdezem meg, hova megy, úgyis csak hazudna.
Amikor kiskoromban megkérdeztem tőle, hova készül, mindig azt mondta: Fussba. Azt állította, ez egy kisváros Invernesstől északra. Évek kellettek hozzá és egy csomó furcsálkodó tekintet, mire rájöttem az igazságra.
– Ma elmegyek – jelentette be két falat rizs és saláta között. Bólintottam, mire folytatta: – Későn jövök haza.
Lehet, hogy Porteneilbe készült, hogy berúgjon a Rock Hotelban, vagy Invernessbe, ahová gyakran elmegy valami olyan ügyben, amit nem köt az orromra, de azt gyanítottam, hogy ezúttal Eric van a dolog mögött.
– Jó – feleltem.
– Viszek kulcsot, úgyhogy akkor zársz be éjszakára, amikor akarsz. – Csörömpölve letette kését és villáját az üres tányérra, majd egy újrafelhasznált papírból készült barna szalvétával megtörölte a száját. – Csak ne tolj majd rá minden reteszt, jó?
– Jó.
– Ugye csinálsz magadnak valami vacsorát?
Megint bólintottam, de nem néztem fel evés közben.
– És el is mosogatsz?
Megint bólintottam.
– Nem hiszem, hogy Diggs ma is eljönne; de ha mégis, akkor szeretném, ha nem botlana beléd.
– Ne izgulj – mondtam sóhajtva.
– Ugye megleszel egyedül? – kérdezte, miközben felállt.
– Mhm – mondtam, az utolsó falat ragut rágva.
– Hát akkor én megyek is.
Amikor felnéztem, még épp láttam, ahogy a fejébe nyomja a sapkáját, és a zsebeit tapogatva körbetekint a konyhában. Még egyszer rám nézett és biccentett.
Én csak ennyit mondtam:
– Viszlát.
– Igen – mondta. – Úgy is van.
– Akkor majd találkozunk.
– Igen. – Megfordult, aztán megint vissza, még egyszer körbenézett a szobában, végül gyorsan megrázta a fejét és kiment, útközben kivéve a botját a mosógép melletti sarokból. Hallottam, hogy becsapódik a külső ajtó, aztán csend. Felsóhajtottam.
Vártam vagy egy percig, aztán felálltam, otthagyva az asztalon a majdnem teljesen tiszta tányért, és végigmentem a házon a nappaliba, ahonnan láthattam a dűnék között a híd felé vezető ösvényt. Apám ott gyalogolt lehajtott fejjel, szaporán lépkedve, valami aggodalmas hányavetiséggel lóbálva a botját. Miközben figyeltem, odacsapott vele az ösvény mellett nyíló vadvirágokra.
Felrohantam, megtorpanva a hátsó lépcsőházi ablaknál, ahonnan még láttam apámat eltűnni a híd előtti utolsó dűne mögött; továbbrobogtam fel a lépcsőn, egyenesen a dolgozószoba ajtajához, és fürgén megrángattam a fogantyút. Az ajtó szilárdan tartott: egy millimétert sem engedett. Egy napon, ebben biztos voltam, elfeledkezik róla; de nem ma.
Miután végeztem az ebéddel és elmosogattam, a szobámba mentem, ellenőriztem a házi főzetet és elővettem a légpuskámat. Megbizonyosodtam róla, hogy van elég lőszer a zubbonyzsebeimben, aztán elindultam a szárazföldre, a patak szélesebb ága és a városi szemétlerakó között elterülő Nyulas Rét felé.
Nem szeretek a puskával lőni; számomra már szinte túlságosan is pontos. A csúzli amolyan Belső Dolog, azt igényli, hogy te és ő egyek legyetek. Ha rosszkedved van, elvéted a célt; de akkor is elhibázod, ha tudod, hogy épp rosszul csinálsz valamit. Ha az ember nem csípőből lő a puskával, akkor az Külső Dolog marad; az ember beállítja, céloz, és kész, hacsak nem romlott el a nézőke vagy nincs tényleg viharos szél. Ha kibiztosítottuk a puskát, akkor már abban van minden erő, amely csak arra vár, hogy egy apró ujjmozdulattal kiszabadítsuk. A csúzli az utolsó pillanatig együtt él veled; ott feszül a kezedben, együtt lélegzik és együtt mozdul veled, ugrásra készen, készen arra, hogy megránduljon és süvítve otthagyjon téged abban a drámai pózban, kitárt karral, miközben várod, hogy a repülő golyó sötét íve megtalálja a célját, várod azt a bizsergetően jóleső csattanást.
De ha nyúlra mész, főleg ezekre az agyafúrt kis gazemberekre itt a Réten, szükséged van minden segítségre. Elég egyetlen lövés, és már iszkol is mindegyik a vackába. A puska persze jó hangos, az is ugyanúgy elijeszti őket; de amilyen hidegvérű, sebészi pontosságú eszköz, javítja az esélyeit annak, hogy már az első lövésre sikerül ölnöd.
Amennyire tudom, rossz csillagzat alatt született rokonságomban soha senkivel nem végzett lőfegyver. A Cauldhame-ek és hozzátartozóik sokféle furcsa módját választották az elpatkolásnak, de legjobb tudomásom szerint egyiküket sem nyírta ki puskagolyó.
Amikor elértem a híd végét, ahol szigorúan véve véget ér a területem, egy darabig egy helyben álltam: gondolkodva, érezve, figyelve, hallgatózva és szimatolva. Úgy tűnt, tiszta a levegő.
Ha most nem számítjuk azokat, akiket én öltem meg (mind nagyjából annyi idősek voltak, mint én, amikor meggyilkoltam őket), akkor is legalább három olyan családtag jut eszembe, akik szokatlan módját választották a Teremtőjükkel való találkozásnak, akármilyennek képzelték is az öreget. Leviticus Cauldhame, apám legidősebb fivére, kivándorolt Dél-Afrikába, és vett ott egy farmot 1954-ben. Leviticus, aki oly orbitálisan buta volt, hogy az öregkori szenilitás minden bizonnyal csak javított volna a szellemi képességein, azért hagyta el Skóciát, mert a konzervatívok nem csinálták vissza az előző munkáspárti kormány szocialista reformjait: a vasutak állami kézben maradtak, a munkásosztály pedig – most, hogy a jóléti állam megakadályozta, hogy természetes betegségekben elhulljon a férgese – úgy szaporodott, mint a nyulak; a bányák még mindig állami tulajdonban... elviselhetetlen. Olvastam néhány, apámnak írott levelét. Leviticus egész jól érezte magát odakint, bár kicsit sokallta a feketéket. Az ország politikai kettétagoltságát első leveleiben „apart-hejl"-nek nevezte, aztán valaki felvilágosította a helyes írásmódról. Tuti, hogy nem az apám volt.
Leviticus egy nap bevásárlókörútja végeztével épp a johannesburgi rendőr-főkapitányság előtt ment a járdán, amikor egy megtébolyodott, gyilkos indulatoktól fűtött fekete öntudatlan állapotban kiugrott a legfelső emeletről, a hírek szerint zuhanás közben kitépve az összes körmét. Épp ártatlan és balszerencsés nagybátyámra zuhant, aki halálos sebesüléseket szerzett. Minden út kómába vezet, a nagybátyámé is; utolsó szavai ezek voltak:
– Te jó isten, ezek a disznók már repülni is megtanultak...
A városi szemétlerakóból bátortalan füstfoszlány szállt fel épp velem szemben. Ma nem megyek el odáig, de itt is elért hozzám a buldózer hangja, amelyet alkalmanként a szemét elterítésére használtak; hallottam, ahogy felpörgette a motort és erőlködött.
Már elég régen nem voltam a szemétlerakónál, és tudtam, lassan ideje elmennem, hogy megnézzem, mi mindent selejteztek ki a derék porteneiliek. Onnan szereztem az összes aeroszolos flakont a legutóbbi Háborúmhoz, nem beszélve a Darázsgyár több fontos alkatrészéről, beleértve magát a Számlapot is.
Egy másik nagybátyám, Athelwald Trapley, aki a család anyai ágáról való, a második világháború végén vándorolt ki Amerikába. Feladta a jó kis állását egy biztosítótársaságnál, hogy világgá menjen egy nővel, aztán leégve és összetört szívvel egy Fort Worth melletti olcsó lakókocsitelepen kötött ki, ahol is elhatározta, hogy végez magával.
Bekapcsolta a gázpalackról működő tűzhelyet és hősugárzót, de egyikben sem gyújtotta meg a lángot, majd leült, és várta, hogy eljöjjön a vég. Érthető módon ideges volt, meg kétségkívül zaklatott és zavart is, imádottjának idő előtti lelépése, valamint saját, tervbe vett távozása miatt, így aztán minden tétovázás nélkül önmaga megnyugtatásának szokásos módszeréhez fordult: rágyújtott egy Marlboróra.
Amikor kiugrott az égő roncsból, tetőtől talpig lángokban állt, és ordítva botorkált ide-oda: ő fájdalommentes halált akart, nem pedig elevenen megsülni. Így aztán fejest ugrott a lakókocsi végében álló százötven literes, esővízzel teli olajoshordóba. Beszorult és megfulladt: pálcikalábai szánalmasan kalimpáltak, miközben nyelte a vizet, és vergődve igyekezett úgy mozdítani a karját, hogy ki tudjon kászálódni a hordóból.
Vagy húszméternyire a Nyulas Rétre néző füves dombtól Nesztelen Futás-üzemmódba kapcsoltam, óvatosan surranva a magasra nőtt dudva és nád között, vigyázva, nehogy a nálam lévő holmik zajt csapjanak. Reménykedtem, hogy sikerül rajtaütnöm néhány kis kártevőn, de arra is készen álltam, hogy ha kell, akár napnyugtáig várok.
Nesztelenül kúsztam fel a lejtőn; a fű csúszós volt a mellkasom és a hasam alatt, és megfeszített lábbal löktem magam előre. Természetesen széllel szemben voltam, és a szél elég erősen fújt, hogy hangja elnyomja a legtöbb apró neszt. Úgy láttam, a dombon nem voltak nyúl-őrszemek.
Megálltam vagy két méterrel a dombtető alatt, csendesen kibiztosítottam a puskát, és megvizsgáltam az acélból és nejlonból álló töltényt, mielőtt beillesztettem a tölténytartóba és egy kattanással összecsuktam a puskát. Behunytam a szemem, és a csapdába esett, összenyomott rugóra meg a huzagolt puskacső csillogó fenekén megbújó lövedékre gondoltam. Aztán felkúsztam a tetőre.
Először azt hittem, még várnom kell. A Rét kihaltnak látszott a délutáni fényben, csak a fű hullámzott a szélben. Láttam a lyukakat, a szétszóródott vagy apró halmokban álló nyúlbogyókat, és láttam a zanótbokrokat a patakpart fölötti túloldali lejtőn, ahol a legtöbb járat nyílt, s ahol a nyulak csapásai keskeny kis ösvényeket vágtak a bokrok között. Néhány helybéli fiú itt állította fel a csapdáit, én azonban megtaláltam a dróthurkokat, hiszen láttam, amikor kitették, és kitéptem őket a helyükről, vagy átraktam őket a fű közé azokon az ösvényeken, ahol a fiúk jártak, amikor jöttek ellenőrizni a csapdákat. Hogy belelépett-e bármelyikük a saját csapdájába, azt nem tudom, de szeretem azt gondolni, hogy jó nagyot taknyoltak. Mindenesetre mostanában már nem állítanak csapdát sem ők, sem azok a fiúk, akik a helyükre léptek; azt hiszem, kiment a divatból, és inkább a városban festékszórózzák a falakat, ragasztót szipóznak vagy csajokra hajtanak.
Az állatok ritkán okoznak nekem meglepetést, de abban a baknyúlban, ahogy megláttam ott ülni, volt valami, amitől egy pillanatra megdermedtem. Valószínűleg egész idő alatt ott volt, mozdulatlanul ülve és engem bámulva a Rét sík részének túlsó végéről, de először nem vettem észre. Amikor mégis megláttam, volt valami a mozdulatlanságában, amitől egy pillanatra én is megmerevedtem. Anélkül hogy valóban megmozdultam volna, gondolatban megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, aztán úgy döntöttem, hogy ennek a termetes hímnek a feje pont jó lenne az egyik Oszlopomra. A nyúl olyan mozdulatlanul ült, hogy akár kitömött is lehetett volna, és azt egész biztosan láttam, hogy minden kétséget kizáróan engem néz; kis szeme meg se rebbent, orrocskája nem fintorgott, füle rezzenéstelen. Visszabámultam rá, és nagyon lassan felemeltem a puskát, hogy irányba állítsam; felváltva hol az egyik, hol a másik irányba mozdítottam, így olyan volt, mintha a hullámzó fűvel mozogna együtt valami. Körülbelül egy percig tartott, amíg a fegyvert a helyére juttattam, fejemet pedig a megfelelő helyzetbe emeltem, arcomat a puskatushoz szorítva, de a nyúl még mindig nem moccant.
Négyszeresére nőve, a fonalkereszt által akkurátusan négyfelé vágott fejjel még impozánsabbnak tűnt, de ugyanolyan mozdulatlannak. Összevont szemöldökkel emeltem magasabbra a fejem, s hirtelen azt gondoltam, talán valóban kitömött; lehet, hogy valaki épp rajtam szórakozik. A városi fiúk? Az ugye kizárt, hogy már Eric lenne? Butaságot csináltam: túl gyorsan mozdítottam meg a fejem ahhoz, hogy természetesnek tűnjön, és a baknyúl rögtön feliramodott a patakparti domb tetejére. Ugyanazzal a mozdulattal, gondolkodás nélkül buktam le és emeltem fel a puskát. Nem volt idő visszaállni a megfelelő testhelyzetbe, levegőt venni és finoman meghúzni a ravaszt; felemeltem, és már lőttem is, aztán egyensúlyomat vesztve és mindkét kezemmel a fegyvert szorongatva egész testtel előrebucskáztam, gurulás közben vigyázva, hogy ne kerüljön homok a puskába.
Amikor felnéztem, karommal a puskát tartva, homokba süppedt háttal, nem láttam a nyulat. Lejjebb rántottam a puskát, és jól térden vágtam magam.
– Bassza meg! – mondtam magamban.
A nyúl azonban nem bújt el egyik lyukban sem. Még csak nem is volt a patakparti lejtő közelében, ahol az üregek nyíltak. Hosszú szökkenésekkel éppen a sík részen száguldott keresztül, egyenesen felém tartva, s mintha minden elrugaszkodás után megreszketett és megremegett volna a levegőben. Úgy száguldott felém, mintha puskából lőtték volna ki: feje ide-oda rázkódott, szája visszafelé görbült, hosszú és sárga fogainál nagyobbakat soha nem láttam üregi nyúlon, legyen az élő vagy halott. A szeme olyan volt, mint két összetekeredett meztelen csiga. Bal oldalon a tomporából minden szökkenésre vörös fröccsenés tört elő; már majdnem a nyakamon volt, én meg csak ültem ott és bámultam.
Nem volt idő újratölteni. Mire magamhoz tértem, az ösztönös reakciókon kívül már nem volt idő semmire. Még a levegőben elengedtem a puskát, és a csúzlim után kaptam, amelyet mindig az övemben hordtam: a szára becsúsztatva az öv és a kordnadrágom közé. Most viszont még arra sem volt idő, hogy előszedjem a gyorstüzelő golyóimat; a nyúl fél másodperc múlva ideér, és egyenesen a torkomnak ugrik.
Eltaláltam a csúzli szíjával; a vastag fekete gumi megtekeredett a levegőben, miközben a két kezemet, mint egy ollót, magam elé emeltem és hátrabukfenceztem. Hagytam, hogy a baknyúl átrepüljön a fejem fölött, közben belerúgtam és megfordultam, így a fejem egy szintre került vele ott, ahol a nyúl hevert, de még elterülve, nyakán a fekete gumival is olyan szívósan rúgott és küzdött, mint egy rozsomák. Rásziszegtem a fogam között, és rángatva igyekeztem a gumit egyre szorosabbra hurkolni a nyakán. A baknyúl hányta-vetette magát, köpködött, lábával a földet rugdalta, és valami éles, siránkozó hangot hallatott, olyat, amiről nem hittem volna, hogy a nyulak képesek rá. Annyira fejvesztett voltam, hogy körbenéztem, mert abban sem voltam biztos, hogy a hang nem valami jel volt-e, amely az én dobermanomhoz hasonló nyuszik seregét riasztja, hogy hátulról rám rontsanak és cafatokra tépjenek.
Az az átkozott állat egyszerűen nem akart meghalni! A gumi egyre csak feszült, de még mindig nem volt elég szoros, a kezemet viszont nem tudtam megmozdítani, mert attól féltem, hogy a nyúl letépi a húst az egyik ujjamról, vagy leharapja az orrom. Ugyanebből a megfontolásból óvakodtam attól, hogy lefejeljem; nem akartam az arcomat azoknak a fogaknak a közelében érezni. A térdemmel sem tudtam eltörni a gerincét, mert így is szinte már csúsztam lefelé a lejtőn, és azon a síkos talajon fél lábbal nem tudtam volna szilárdan megtámaszkodni. Tiszta őrület volt! De hisz ez nem Afrika! Ez csak egy nyúl, nem pedig oroszlán! Mi a fene folyik itt?
Végül megharapott; álmomban sem gondoltam volna, hogy képes úgy kitekerni a nyakát. Elkapta a jobb kezem mutatóujját, pont az ízületnél.
Ez már sok volt. Felordítottam és teljes erőből húztam, közben ráztam a kezem, hátrafelé és felfelé dobáltam magam, s közben bevertem az egyik térdemet a homokban heverő puskába.
Végül a domb alján bozótszerűen növő sűrű fűben kötöttem ki; az ujjaim elfehéredtek, ahogy a nyulat fojtogattam. Ott tartottam magam előtt a levegőben, nyaka a bélésgumi vékony fekete vonalán felfüggesztve; most olyan volt, mint valami csomó egy fekete zsinegen. Még mindig reszkettem, így nem tudtam eldönteni, hogy a görcsös rángások tőle vagy tőlem erednek-e. Aztán a gumi megadta magát. A nyúl a bal kezembe vágódott, miközben a gumi másik vége ostorként csapódott a jobb csuklómra; a két karom két ellentétes irányba hadonászott, és nagy robajjal a földre zuhantam.
A hátamon feküdtem, fejem a homokos talajon pihent, és oldalra néztem, ahol a nyúltetem feküdt egy rövid és kanyargós fekete vonal túlsó végén, beleakadva a csúzli támasztékába és nyelébe. Az állat nem mozdult.
Tekintetemet az égre vetettem, szabad kezemet ökölbe szorítottam és a földet püföltem vele. Visszanéztem a nyúlra, aztán felkeltem és odatérdeltem mellé. Halott volt; amikor felemeltem, nyaka kettéroppant, feje ernyedten gördült oldalra. Bal tompora csapzottan vöröslött a vértől, ahol a töltényem eltalálta. Nagy állat volt, akkora, mint egy kandúr: a legnagyobb nyúl, amit valaha láttam. Úgy tűnt, túl sokáig békén hagytam a nyulakat, máskülönben tudnom kellett volna, hogy él itt egy ilyen fenevad.
Az ujjamból szivárgó vért szopogattam. A csúzlimat, a büszkeségemet és szemem fényét, a Fekete Rombolót, tönkretette egy nyúl! Persze leírhattam volna a veszteséget, és szerezhettem volna új gumit, vagy megkérhettem volna az öreg Cameront a vaskereskedésben, hogy keressen nekem valamit, de az már nem lenne az igazi. Valahányszor célzásra emelném, legyen a cél élő vagy élettelen, ez a pillanat mindig ott motoszkálna a fejemben. A Fekete Rombolónak vége.
Visszaültem a homokba és gyorsan körbenéztem. Még mindig nem volt ott több nyúl. Ez aligha meglepő. Nem volt vesztegetni való időm. Ha ilyesmi történik, arra csak egyféleképpen lehet reagálni.
