Azt hiszem, végzés után apám pár évig valamelyik egyetemen dolgozott, talán még fel is talált valamit; néha célozgat rá, hogy valami jogdíjat kap egy szabadalom vagy micsoda után, de gyanítom, az öreg hippi abból a családi vagyonból él, amit a Cauldhame famíliának még sikerült eltitkolnia.
Az alapján, ami eljutott hozzám, úgy tűnik, a család vagy kétszáz éve él Skóciának ezen a részén, és valaha egy csomó föld a mienk volt errefelé. Mára nem maradt belőle semmi, csak a sziget, és az sem valami nagy; apálykor igazából alig számít szigetnek. Családunk dicső múltjának másik megmaradt ereklyéje a név, amelyet Porteneil éjszakai életének legfelkapottabb helye visel: a lerobbant, ócska csehót Cauldhame Armsnak hívják. Bár természetesen még mindig nem vagyok nagykorú, mostanában hébe-hóba már eljárok oda, és figyelem, ahogy a helyi fiatalság színe-java próbál átvedleni punkzenésszé. Ott találkoztam az egyetlen emberrel, akit barátomnak nevezhetek: Jamie-vel, a törpével, akinek megengedem, hogy felüljön a vállamra, és onnan nézze az együtteseket.
Nem hinném, hogy eljut idáig. Elkapják valahol ismételte apám hosszú és borús csendet követően. Felállt, hogy kiöblítse a poharát. Én dúdoltam magamban valamit; ezt mindig olyankor csinálom, amikor nevetni vagy mosolyogni támad kedvem, de aztán meggondolom magam.
Apám rám nézett:
Bemegyek a dolgozószobába. Majd ne felejtsd el bezárni a házat, jó?
Okés mondtam.
Jó éjszakát.
Apám kiment a konyhából. Én ülve maradtam és Kenőkirályt néztem, a vakolólapátomat. Lesöpörtem róla a ráragadt, megszáradt homokszemcséket. A dolgozószoba. Kevés mind ez idáig kielégítetlen ambícióm egyike, hogy bejussak az öreg dolgozójába. A pincét legalább már láttam, sőt, hébe-hóba jártam is ott; ismerek minden szobát a földszinten és a második emeleten; a padlás az én birodalmam, méghozzá nem is akármilyen hely: az ad otthont a Darázsgyárnak; de ezt az egy szobát az első emeleten nem ismerem, sőt, még csak nem is láttam belülről.
|
|
|
Tudom, hogy vegyszereket tart odabent, és szerintem kísérletezni is szokott vagy valami ilyesmit, de fogalmam sincs, hogy milyen lehet a szoba, és hogy valójában mit csinál odabent. Nem szűrődik ki más, mint néha valami fura szag, és apám botjának kop-kopja.
Végigsimítottam a vakolólapát hosszú nyelén, azon tűnődve, hogy vajon apám adott-e nevet a botjának. Aligha. Ő nem tulajdonít nekik olyan fontosságot, mint én. Én tudom, hogy fontosak.
Azt hiszem, a dolgozószobában valami titok van. Ő is célzott már ilyesmire, nem is egyszer, de csak homályosan; épp csak annyit mondott, hogy eléggé felcsigázzon ahhoz, hogy megkérdezzem, mi a titok; biztosan akarta tudni, hogy meg akarom kérdezni. Természetesen nem kérdezem meg; tudom, úgysem kapnék normális választ. Ha mondana is valamit, az csupa hazugság lenne, hiszen a titok nyilvánvalóan nem lenne többé titok, ha elmondaná nekem az igazat, és hozzám hasonlóan talán ő is érzi: ahogy egyre érettebbé válok, szüksége van rá, hogy legyen még valami hatalma fölöttem; nem vagyok már gyerek. Csak a hatalom ilyen kamu pillanatai miatt gondolhatja még, hogy irányítása alatt tartja azt, amit ő a rendjén való apa-fiú kapcsolatnak vél. Elég szánalmas dolog, de a kisded játékaival és bántó megjegyzéseivel csak a biztonságát akarja épségben tudni.
Hátradőltem a széken, és nyújtózkodtam egyet. Szeretem a konyha szagát. Ha az ételre, a gumicsizmánkra ragadt sárra és a pincéből időnként felszűrődő leheletnyi kordit szagra gondolok, valahogy olyan borzongató érzésem támad, amitől összeszorul a gyomrom. Más szaga van olyankor, amikor esett az eső és vizesek a ruháink. Télen a nagy fekete kályha szinte ontja magából a tőzeg- vagy uszadékfa-illatú meleget, minden gőzölög, kopog az eső az ablaküvegen. Olyankor a konyha valami meghitt, kuckószerű érzést áraszt magából, amitől az ember otthonosan érzi magát, mint egy összegömbölyödött nagymacska. Néha szeretném, ha lenne egy macskám. Eddig csak macskafejem volt, de azt is elvitték a sirályok.
Kimentem a vécére, a konyha melletti folyosón; szarnom kellett. Pisilni nem, mert napközben lepisiltem az Oszlopokat, megfertőzve és átitatva őket a saját szaganyagommal és hatalmammal.
|
|
|
Ott ültem és Ericre gondoltam, akivel az a szerencsétlen dolog történt. Csóró agyalágyult. Azon tűnődtem, mint korábban már sokszor, hogy vajon én hogy viseltem volna. De nem velem történt. Én maradtam itt és Eric ment el, az egész valahol másutt történt, és kész. Én én vagyok, az itt pedig itt van.
Csendben figyeltem, hogy vajon hallani-e apámat. Lehet, hogy rögtön lefeküdt. Gyakran a dolgozóban alszik, nem pedig a tágas hálószobájában, a másodikon, ahol az enyém is van. Lehet, hogy a hálószobában túl sok neki a kellemetlen (vagy kellemes) emlék. Akárhol aludt is, nem hallottam horkolást.
Utálom, hogy mindig le kell ülnöm, ha vécére megyek. Így, hogy van ez a szerencsétlen fogyatékosságom, majdnem mindig le kell ülnöm, mintha valami hülye picsa lennék, de nagyon utálom. Van úgy, hogy a Cauldhame Armsban állni szoktam a piszoár előtt, de olyankor a legtöbb csak lefolyik a kezemen vagy a lábamon.
Erőlködtem. Potty, loccs. Felcsapott egy kis víz, rá a seggemre, és akkor szólalt meg a telefon.
Bassza meg mondtam, aztán kinevettem magamat. Gyorsan kitöröltem a seggem, felkaptam a nadrágom, közben lehúztam a láncot, aztán kikacsáztam a folyosóra, miközben a sliccemen húztam fel a cipzárt. Felrohantam a széles lépcsőn az első emeleti fordulóba, ahol az egyetlen telefonunk van. Állandóan nyúzom apámat, hogy szereltessünk be több készüléket, de azt mondja, túl kevés a hívás ahhoz, hogy megérje kibővíteni a rendszert. Még csörgött, amikor odaértem. Apám nem mutatkozott.
Halló mondtam. Fülkéből hívtak.
Szkróóóók! ordította egy hang a vonal másik végén. Eltartottam a kagylót a fülemtől, és homlokráncolva néztem. Amikor abbamaradt az ordítás, visszatettem a fülemhez.
Porteneil 531 mondtam hűvösen.
Frank! Frank! Én vagyok. Én. Szia! Szia!
Visszhangos a vonal, vagy mindent kétszer mondasz? kérdeztem. Megismertem Eric hangját.
Mindkettő! Hahahaha!
Szia, Eric. Hol vagy?
Itt. És te hol vagy?
Itt.
Ha mind a ketten itt vagyunk, akkor minek a telefon?
Mondd meg, hol vagy, mielőtt elfogy a pénzed!
De ha egyszer itt vagy, tudnod kell. Nem tudod, hol vagy? felvihogott.
Higgadt maradtam:
Ne hülyéskedj már, Eric!
Nem hülyéskedek. Nem mondom meg, hol vagyok; úgyis csak elmondanád Angusnek, ő meg a rendőrségnek, aztán meg visszavisznek abba a kurva kórházba.
Ne káromkodj. Tudod, hogy nem szeretem. Természetesen nem mondom meg Apának.
A kurva" nem is káromkodás. Inkább... kúromkodás. Tök jó, nem?
Nem. Na figyelj, megmondod végre, hol vagy? Tudni akarom.
Megmondom, hol vagyok, ha te is megmondod a szerencseszámodat.
A szerencseszámom az e.
Az nem is szám.
De igenis, szám. Transzcendens szám: 2,718...
Ez csalás. Én egész számokra gondoltam.
Pontosabban kellett volna fogalmaznod mondtam, aztán felsóhajtottam, miközben hallottam a sípjeleket, és azt, hogy Eric több pénzt dob be. Visszahívjalak?
|
|
|
Hihi. Ilyen könnyen nem szeded ki belőlem. És amúgy hogy vagy?
Kösz, jól. És te?
Én őrült vagyok, természetesen mondta felháborodott hangon. Kénytelen voltam mosolyogni.
Nézd, Eric, feltételezem, hogy hazafelé jössz. Ha így van, kérlek, ne gyújts fel se kutyákat, se semmi mást, oké?
Miről beszélsz? Én vagyok az, Eric! Én nem égetek kutyákat! Kiabálni kezdett. Én nem égetek kurva kutyákat! Mégis, mi a fenének nézel engem? Nehogy már azzal gyere, hogy kutyákat gyújtok fel, te kis szemét! Szemét!
Jól van, Eric, ne haragudj, ne haragudj mondtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Én csak azt akarom, hogy ne legyen veled semmi; légy óvatos. Ne csinálj semmit, amivel magadra haragítod az embereket, érted? Az emberek néha rém érzékenyek tudnak lenni...
Hát... hallottam a kagylóban. Hallgattam, ahogy párszor levegőt vett, aztán megváltozott a hangja. Igen, hazajövök. Csak egy kis időre, hogy megnézzem, hogy vagytok. Gondolom, csak te vagy ott, meg az öreg.
Igen, csak ketten vagyunk. Már alig várom, hogy lássalak.
Az jó csend lett. És te miért nem jössz el soha, hogy meglátogass?
Én... én azt hittem, Apa karácsonykor volt nálad.
Itt lett volna? Hát... De te miért nem jössz soha? kérdezte siránkozó hangon. Egyik lábamról a másikra álltam, körülnéztem a lépcsőfordulóban, felpillantottam a lépcsőn, félig-meddig arra számítva, hogy meglátom apámat, ahogy kihajol a lépcsőkorlát fölött, vagy hogy meglátom az árnyékát a fölöttem lévő lépcsőfordulóban; azt hitte, ott el tud bújni, hogy titokban kihallgassa a telefonbeszélgetéseimet.
Nem szeretek hosszabb időre elmenni a szigetről, Eric. Ne haragudj, de olyankor valami szörnyű érzés van a gyomromban, mintha görcsbe rándult volna az egész. Egyszerűen nem tudok elmenni olyan messzire, hogy ne aludjak itthon,... Nem megy. Szeretnék találkozni veled, de annyira messze vagy.
Már közeledem most megint magabiztosnak tűnt a hangja.
Az jó. Milyen messze vagy?
Nem mondom meg.
Én is megmondtam a szerencseszámomat.
Hazudtam. Mégsem mondom meg, hol vagyok.
Ez nem...
Na jó, most már leteszem.
Nem akarsz beszélni Apával?
Még nem. Majd később beszélek vele, amikor már sokkal közelebb vagyok. Most megyek. Viszlát. Vigyázz magadra.
Te vigyázz magadra.
Nem kell izgulni. Rendben leszek. Ugyan, mi történhetne velem?
Csak vigyázz, hogy ne csinálj semmit, amivel felbosszantod az embereket! Tudod, hogy értem; könnyen felkapják a vizet; főleg, ha állatokról van szó. Úgy értem, nem akarok...
|
|
|
Mi van? Mi van? Mi volt ez az egész az állatokkal? kiabálta.
Semmi! Én csak azt akartam mondani...
Te kis szarzsák! ordította. Már megint azzal vádolsz, hogy kutyákat égetek, mi? És gondolom, a gyerekek száját meg markát is teletömöm férgekkel és gilisztákkal, ugye? Aztán meg lehugyozom őket, mi? visította.
Hát kezdtem óvatosan, a telefonzsinórral játszadozva , most, hogy említed...
Szemét! Szemétláda! Te kis szarzsák! Megöllek! Te... nem hallottam a hangját, aztán megint el kellett tartanom a fülemtől a telefont, ahogy a kagylóval püfölni kezdte a fülke oldalát. Hallottam a hangos csattanások sorozatát az egykedvű sípjelek hátterében; lejárt a pénze. Visszatettem a telefonkagylót a villára.
Felnéztem, de apámnak még mindig nyoma sem volt. Felóvakodtam a lépcsőn, és kidugtam a fejem a korlát résén, de a lépcsőforduló üres volt. Sóhajtva leültem a lépcsőre. Az volt az érzésem, hogy nem kezeltem Ericet túl jól a telefonban. Az emberekkel nem tudok valami jól bánni, és bár Eric a bátyám, több mint két éve nem láttam; mióta megőrült.
Feltápászkodtam és leballagtam a konyhába, hogy bezárjak éjszakára és összeszedjem a cuccaimat, aztán a fürdőszobába mentem. Úgy döntöttem, a szobámban tévézek vagy rádiózok, és korán elalszom, hogy pirkadatkor fel tudjak kelni: darazsat kellett fognom a Gyárnak.
Az ágyamon fekve John Peelt[2] hallgattam a rádióban, meg odakint a szél zúgását a ház körül és a parti hullámokat. Az ágyam alól a házi főzet élesztős szaga szállt fel.
Megint az Áldozati Oszlopokra gondoltam, de ezúttal tudatosabban, egymás után magam elé képzelve mindegyiket, felidézve helyzetüket és összetételüket; láttam magam előtt, amit azok a vak szemek néztek, úgy pörgetve le képzeletemben a látképeket egymás után, ahogy a biztonsági őrök váltogatják a kamerákat a képernyőn. Úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben; nincs semmilyen zavaró tényező. Halott őrszemeim, önmagam kiterjesztései, akik a meghalás egyszerű, de végleges módján adták meg magukat nekem, és hajtottak fejet hatalmam előtt, nem érzékeltek semmi olyasmit, ami fenyegetheti akár a szigetet, akár engem.
Kinyitottam a szemem, és újra bekapcsoltam a kislámpát. Megnéztem magam a szoba másik végében, az éjjeliasztalka fölött lógó tükörben. Az ágytakarón feküdtem, meztelenül: csak az alsónadrág volt rajtam.
Túl kövér vagyok. Nem olyan vészes, és nem is az én hibám ettől függetlenül nem úgy nézek ki, ahogy szeretnék. Ilyen vagyok: dundi. Erős vagyok és jó a kondim, de mégis túl sok rajtam a háj. Azt akarom, hogy sötét és fenyegető legyek; ilyennek kellene lennem, és ilyen lehettem volna, ha nincs az a kis balesetem. Aki rám néz, soha nem találná ki, hogy megöltem három embert. Ez nem fair.
Megint eloltottam a lámpát. A szoba teljes sötétségbe borult, még a csillagfényt sem láttam, amíg a szemem nem alkalmazkodott. Lehet, hogy kérek majd egy olyan fénykibocsátó LED-es riasztós rádiót, bár nagyon szeretem a régi rézvekkert. Egyszer odaerősítettem egy-egy darazsat a tetején lévő rézvörös harangocskákra, oda, ahol a kis kalapács ütései érik őket, hogy amikor reggel berregni kezd, a kalapács majd a darazsakat találja el.
|
|
|
Mindig felébredek, mielőtt a vekker megszólal, úgyhogy láttam is.
A Kígyópark
Összeszedtem a darázsból megmaradt kevéske hamut, és beraktam egy gyufásdobozba, amely egy Ericet és apámat ábrázoló régi fényképbe volt tekerve. A képen apám egy fényképet tartott a kezében: első felesége, Eric anyja volt rajta, és ő volt az egyetlen, aki mosolygott. Apám komornak tűnt, ahogy a fényképezőgépbe bámult. A kis Eric unottan és másfelé nézve az orrát piszkálta.
A reggel friss volt és hideg. Pára szállongott a hegyek lábánál elterülő erdők felett, az Északi-tenger kinti részeit köd lepte el. Teljes erőből futottam a nyugati part fövenyén, ott, ahol a homok jó kemény, közben a számmal lökhajtásos gép hangját utánoztam, a távcsövet és a táskámat az oldalamhoz szorítva. Amikor elértem a Bunker vonalát, jól bedőlve a sziget belseje felé vettem az irányt, lelassítva, amint talpam alatt megéreztem a part fentebbi szakaszának puha fehér homokját. Ránéztem a víz szélén hánykolódó hulladékra és törmelékre, miközben elzúgtam mellette, de nem volt semmi, ami érdekesnek tűnt volna, semmi, amit érdemes lett volna kihalászni, csak egy lottyadt medúza: vörös massza, belül négy halvány gyűrűvel. Finoman irányt változtattam, hogy átrepüljek fölötte, közben zúgva, hogy Trrrfffvúúúú! Trrrrrrrrffffvúúú!", és menet közben jókorát rúgtam belé: a robbanástól a medúza és a homok mocskos szökőkútja lövellt fel a magasba, majd szanaszét körülöttem. Pöhrrt!" Ilyen volt a robbanás hangja. Újra bedőltem az irányváltoztatáshoz, és egyenesen a Bunker felé süvítettem.
Az Oszlopok jó karban voltak. Nem is volt szükség a zsákra, amelyben a fejeket és tetemeket tartottam. Végiglátogattam az összes Oszlopot, egész délelőtt dolgoztam, és a papírkoporsós darazsat végül nem két fontos Oszlop közé temettem el, ahogy eredetileg terveztem, hanem az ösvény alá, rögtön a híd szigeti végénél. Ha már ott voltam, a felfüggesztő köteleken felmásztam a híd szárazföldi tartóoszlopának a tetejére, és körülnéztem. Láttam a házat, és a padlás fölött az egyik tetőablakot. Láttam a Skót Egyház templomának tornyát is Porteneilben, meg a város kéményeiből előkanyargó füstöt. Bal felső mellzsebemből elővettem a kis kést, és óvatosan csináltam egy bemetszést a bal hüvelykujjamon. A vörös folyadékot rákentem annak a gerendának a tetejére, amely a két álló T-gerendát köti össze a tornyon, majd az egyik táskámból elővett fertőtlenítőkendővel letöröltem a sebet. Aztán lemásztam és megkerestem a csapágygolyót, amivel előző nap eltaláltam a táblát.
Az első Mrs. Cauldhame, Mary, Eric édesanyja, belehalt a szülésbe itt a házban. Eric feje túl nagynak bizonyult számára; elvérzett a hitvesi ágyon, még 1960-ban. Ericet világéletében heves migrén gyötörte; hajlamos vagyok a betegségét annak tulajdonítani, ahogyan megérkezett a nagyvilágba. Azt hiszem, ez az egész mizéria a migrénjével meg az anyja halálával sok szállal kötődik Ahhoz, Ami Erickel Történt. Szegény szerencsétlen egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és történt valami nagyon valószínűtlen dolog, ami a puszta véletlen folytán számára sokkal többet jelentett, mint bárki más számára jelentett volna. De hát az ember épp az ilyesmit kockáztatja, ha elmegy innen.
Ha belegondolunk, ez azt jelenti, hogy Eric is megölt valakit. Én meg azt hittem, én vagyok az egyetlen gyilkos a szigeten, de a jó öreg Eric megelőzött: már azelőtt megölte anyucit, hogy levegőt vett volna. Na jó, nem akarattal tette, de nem mindig az számít, mit gondol az ember.
A Gyár tűzről beszélt.
Még mindig ezen gondolkodtam, azon tűnődve, vajon mit is jelenthet. A kézenfekvő értelmezés az volt, hogy Eric megint felgyújt majd pár kutyát, de túlságosan kiokosodtam már a Gyár jóslatait illetően ahhoz, hogy készpénznek vegyem ezt a feltevést; gyanítottam, hogy többről van szó.
Bizonyos szempontból sajnáltam, hogy Eric visszajön. Éppen egy újabb Háborút tervezgettem, talán a jövő hétre vagy utána, de most, hogy számítani kellett Eric felbukkanására, elálltam a tervtől. Már hónapok óta nem háborúztam egy jót; az utolsóban a Reguláris Katonák harcoltak az Aeroszolos Flakonok ellen. A forgatókönyv szerint az összes hetvenkettes méretű hadseregnek, beleértve a tankokat, az ágyúkat, a teherautókat, a hadi készleteket, a helikoptereket és a hajókat is, egyesülnie kellett, hogy felvegyék a harcot az Aeroszol Invázió ellen. Az Aeroszolokat szinte lehetetlen volt megállítani, és a katonák a fegyvereikkel és a felszerelésükkel együtt egymás után olvadtak szét, amíg aztán egy bátor katona, aki felkapaszkodott a bázis felé visszarepülő Aeroszolos Flakonok egyikére, visszatérve (ezernyi kaland után) elújságolta a többieknek, hogy a flakonok leszállóbázisa egy kenyérvágó deszka, amely egy kiugró szikla alatt rejtőzik, a patak fölött. Egy egyesült kommandós egység még épp időben érkezett, és felrobbantotta a bázist, majd végül a füstölgő romok fölött még a kiugró sziklát is. Jó kis Háború volt, pontosan a megfelelő összetevőkkel, és az átlagnál látványosabb befejezéssel (amikor este hazaértem, még apám is megkérdezte, mi volt az a sok robbanás és tűz), de már túl sok idő eltelt azóta.
Mindenesetre így, hogy Eric napról napra közelebb volt, nem tartottam jó ötletnek új Háborúba kezdeni, hogy aztán a kellős közepén félbe kelljen hagynom és a való világgal foglalkoznom. Úgy döntöttem, egy időre felfüggesztem a hadicselekményeket. Ehelyett miután értékes testnedveimmel megszenteltem néhány fontosabb Oszlopot új gátrendszert építettem.
Kisebb koromban gyakran fantaziáltam arról, hogy gátat építek és úgy mentem meg a házat. Mondjuk tűz üt ki a homokdűnéket borító fűben, vagy itt zuhan le egy repülőgép, és a pincében tárolt rengeteg kordit csak azért nem robban fel, mert én egy csatorna segítségével vizet térítek el egy gátrendszerből, egyenesen a házba. Valaha az volt a legnagyobb vágyam, hogy apám vegyen nekem egy kotrógépet, amivel igazán nagy gátakat építhetnék. De mostanra sokkal kifinomultabb, sőt, metafizikusabb álláspontot foglaltam el a gátépítést illetően. Beláttam, hogy a víz ellen soha nem győzhetünk; a végén úgyis ő diadalmaskodik: szivárog, eláztat, átépít, aláás és szétfolyik. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy építünk valamit, ami ideig-óráig eltéríti vagy elállja az útját; hogy olyasmire kényszerítjük, amit magától nem akar megtenni. Az élvezet abból az eleganciából ered, amellyel létrehozzuk a kompromisszumot: aközött, ahová a víz akar menni (a gravitáció és a talaj függvényében), és aközött, amit mi akarunk tenni vele.
