(görög népmese)
Élt egy messzi faluban egy szegény fiú. Manolisznak hívták. Szülei meghaltak, nem maradt más utánuk, csak egy öreg hegedű.
Egyik este Manolisz a szomszéd faluból tartott hazafelé, amikor hirtelen zajt hallott a bokrok sűrűjéből. Széthajtotta az ágakat, és egy csapdába esett anyafarkasra lelt. Megsajnálta, és visszaadta a szabadságát.
Éjszaka arra ébredt, hogy valaki kopogtat az ajtaján. Kinyitja, hát egy hatalmas farkast lát maga előtt.
– Ne félj tőlem! – mondja neki a farkas. – Megmentetted a kicsinyeimet, amikor segítettél kiszabadítani az anyjukat. Jótett fejében még a farkas is képes jót tenni. Megmutatom neked azt a helyet, ahol rengeteg kincs található. Menjünk!
Csodálkozott Manolisz, de nem ellenkezett. Vette a hegedűjét, amitől sohasem vált meg, és a farkas után ment.
A farkas a fiút egy gyönyörű palotához vezette, amelynek fénylettek kristály ablakai, és csillogtak színezüst ajtói. Manolisz kitárta az ezüstajtót, és egy hatalmas ezüstteremben találta magát. A terem végében egy aranyajtó fénylett, mint a nap. A mögött volt az aranyterem. A gyémántajtó mögött meg a gyémántterem. Minden úgy csillogott-villogott, úgy ragyogott, hogy Manolisznak majd elvette a szeme világát.
A csodálatos termek fölött egy jelentéktelen, dísztelen torony állt. Ennek a legtetejében volt egy kis szobácska, amelynek ablakánál egy leány ült, és hímezett. Manolisz ránézett a lányra, és szinte megrettent tőle, annyira csúnya volt. Csak nagy kék szemei csillogtak, de úgy, hogy aki egyszer belenézett, soha többé el nem feledhette.
Úgy tűnt, hogy a lány se nem lát, se nem hall. Csak hímezett, hímezett. Fürge ujjai nyomán a selymen csodálatosan szép madár keletkezett. Mikor az utolsó öltéssel is elkészült, a madár szárnyra kelt, és kirepült az ablakon.
A lány csúnyácska arcán patakokban folyt a könny:
– Ez is elrepült!... Hát ez már mindig így lesz?!
Manolisz megkérdezte tőle:
– Nem fáradtál el az állandó hímzésben?
– Ó, dehogy! – válaszolta a lány. – Csak a madarak ne repülnének el! Hiszen az átoktól csak akkor szabadulok meg, ha kivarrok száz madarat. De amint az utolsó öltéssel elkészülök, mind életre kel, és elszáll!
Nem tudta Manolisz, hogyan segíthetne rajta. De hogy egy kicsit megvigasztalja, játszani kezdett a hegedűjén. Manolisz szívét-lelkét beleadta a játékba.
A hegedű hangjára a torony falai mögött elcsendesedtek a madarak, odaszálltak az ablakhoz, majd berepültek a szobába, és rátelepedtek a hímzésre. Manolisz csak játszott, csak játszott. A madarak pedig csak szálltak, egyre szálltak a szoba felé.
Mikor Manolisz abbahagyta a hegedülést, egy gyönyörű lány termett előtte, akinek száz madár volt hímezve a szoknyájára.
– Sok-sok éven át hímeztem a madarakat egy gonosz varázsló parancsára – mondta a lány. – Nem elégedett meg azzal, hogy minden kincsemtől megfosztott, még a szépségemet is elrabolta! Te azonban megszabadítottál engem.
A fiú boldogan kézen fogta a lányt, és lementek együtt a legszebb terembe, ahol már minden készen állt az esküvőjükhöz.
*****************************
Estig Konstantinéknál maradtam, és sok mindent megtudtam Görögországról. Búcsúzáskor a fiú egy könyvet ajándékozott nekem az ókori görög mitológiáról.
– Te meséket gyűjtesz, ezek pedig mítoszok, amelyekre büszke a népem. Olvasd el, nem bánod meg!
Szívből megköszöntem, és a legközelebbi erdő felé indultam.
– Hé, fiú! Már esteledik. Mit akarsz az erdőben?
Már több mint két hét telt el azóta, hogy elbúcsúztam Iszmailtól és Konstantintól. A közeli erdő nagyon sötét, kietlen és félelmetes volt, és most még ez a kiáltás... Egy fiú kiáltott, aki egy tisztáson állt. Majd elindult felém:
– Semmit sem találsz a sötétségben, és ne adj’ Isten, még eltűnsz. Menjünk innen, mielőtt teljesen besötétedik.
– Nekem pedig éppen a sötétségre van szükségem. Köszönöm, hogy aggódsz értem… Hogy hívnak?
– Jánnak. Így hívnak.
– Én meg Guruljborsócska vagyok.
– Miért épp éjszaka kell neked az erdő, Guruljborsócska?
– Mert csak éjszaka virít a páfrány, Ján. Én pedig pont ezt a virágot keresem.
– Először is, a páfrány nem virít. Másodszor pedig, ha virít is, akkor csak Szent Iván ünnepének éjszakáján. Harmadszor meg, minek az neked?
Meséltem neki arról, hogy mit keresek. Ján megcsóválta a fejét:
– Nem hagyhatlak éjjel egyedül az erdőben. És ha történik valami? Te olyan kicsi vagy, hogy még valamelyik fa agyonnyom. Hallgass ide! Most hazamegyek, szólok a szüleimnek, visszajövök hozzád, és majd együtt keressük a virágot. Megbeszéltük?
Mikor Ján elment, elmosolyodtam: emberfeletti erőm megmaradt az emberek világában is, azonban unalmas volt egyedül kóborolnom az erdőben. Ezért vártam, hogy Ján visszatérjen.
A legény durva gyapjúból szőtt meleg gubákkal tért vissza.
– Ilyen gubákat viseltek őseink, amikor a juhnyájat legeltették.
– És kik a te őseid?
– A szlovákok. Képzeld, eszembe jutott egy mese, amelyik így kezdődik:
„Egyszer egy király eltévedt az erdőben…”.
– Mondd el, légy szíves.
– Jól van, elmondom. De csak halkan, mert az erdő nappal sem szereti a zajt, éjjel meg még úgysem.
***********************************
