Egyszer, messze innen, a déli partvidéken, még az új nyaralón is túl, gátakat építettem a homokban és sziklák között ott maradt tócsák között. Tökéletes nap volt: nyugodt és ragyogó. A tenger és az ég között eltűnt a határvonal, és a füst, ha volt, nyílegyenesen szállt fel az ég felé. A tenger tükörsimán csillogott.
A szárazföld felé távolba vesző szántóföldek és rétek terültek el, mögöttük szelíden emelkedő, lankás domboldal. Az egyik réten teheneket láttam és két nagy testű, barna lovat. Miközben építkeztem, teherautó közeledett a rét mellett haladó dűlőúton. Megállt a kapunál, tolatva megfordult; most farral volt felém. Mindez vagy fél mérföldnyire történt; a távcsövön keresztül néztem. Két férfi szállt ki a teherautóból. Lehajtották a teherautó hátulját, a rakodótérbe vezető rámpát alakítva ki; a rámpából rácsos oldalrészeket hajtogattak ki, amelyek két oldalról korlát gyanánt fogták közre a feljárót. A két ló közelebb ment és figyelt.
Egy tócsában álltam, gumicsizmámat körbenyaldosták a hullámok; láttam magam előtt vizes árnyékomat. A két férfi kiment a rétre, kötelet vetettek az egyik ló nyaka köré, és kivezették a kerítésen túlra. Zokszó nélkül követte őket, de amikor az egyik férfi arra próbálta rávenni, hogy menjen fel a teherautóra a ferdén álló, rácsos oldallapok között, visszahőkölt, és hátrafeszülve megmakacsolta magát. Társa, aki ott volt mellette, testét a kerítés túloldalához préselte. A mozdulatlan levegőben csak pár másodperc késéssel hallottam a nyerítését. A ló nem akart bemenni. Néhány legelésző tehén egy darabig nézte, aztán folytatták a kérődzést.
Parányi hullámok, halkan loccsanó áttetsző fényfodrok emésztették a homokot, a követ, a gyomokat és a kagylókat. Madár rikoltott bele a csendbe. A férfiak lassan elindultak a teherautóval, kötőféken vezették utána a lovat, végig a dűlőúton, majd egy leágazó ösvényen. A kerítés mögött maradt ló felnyerített, és értelmetlen köröket futott. Elfáradt a karom és a szemem, és másfelé néztem: a ragyogó fénybe vesző, észak felé masírozó hegyvonulatot figyeltem. Amikor megint arra néztem, a lovat már feltették a teherautóra.
|
|
|
A teherautó kerekei egy pillanatra kipörögtek, amikor elindult. Az egyedül maradt ló megzavarodva rohangált fel-alá a kerítés és a kapu között, először a teherautó után, aztán ellenkező irányban. Az egyik férfi ott maradt vele a réten, és csitítgatta az állatot, miközben a teherautó eltűnt a domb mögött.
Később, hazafelé tartva, elmentem a rét mellett; a ló nyugodtan harapdálta a füvet.
Most itt ülök a Bunker fölötti dűnén; friss és szeles vasárnap reggel van, és arra emlékezem éppen, hogy tegnap éjjel a lóról álmodtam.
Miután apám elmondta, amit el kellett mondania, én pedig a hitetlenkedés és a düh stádiumai után eljutottam a döbbent elfogadásig, miután Ericet szólongatva körülnéztünk a kert környékén, tőlünk telhetően eltakarítottuk a mocskot, és eloltottuk a még égő tüzeket, miután eltorlaszoltuk a pinceajtót és visszamentünk a házba, miután apám elmondta nekem, miért tette, amit tett, lefeküdtünk. Kulcsra zártam a hálószobámat, és mérget vennék rá, hogy ő is ezt tette. Aludtam, még álmodtam is; álmomban újraéltem azt az estét a lovakkal, aztán korán felébredtem és kimentem. Ericet kerestem. Amikor épp indultam, láttam, hogy Diggs közeledik az ösvényen. Apámra még várt egy kiadós beszélgetés. Gondoltam, csinálják csak nélkülem.
Az ég kitisztult. Nem kellett hozzá vihar, se mennydörgés, se villámlás; csak a nyugati szél söpörte ki a felhőket a tenger fölé, s velük együtt a leggyilkosabb hőséget. Olyan volt, akár egy csoda, bár minden bizonnyal csak egy Norvégia fölött megjelenő anticiklon okozta. Tiszta, napfényes és hűvös idő volt tehát.
Amikor rátaláltam, Eric a Bunker fölötti dűnén aludt. Összegömbölyödött, mint egy csecsemő, feje a hullámzó fűben pihent. Odamentem, és egy darabig mellette üldögéltem, aztán a nevén szólítottam, és megböktem a vállát. Felébredt, rám nézett és elmosolyodott.
|
|
|
Szia, Eric mondtam. Felém nyújtotta a kezét; megszorítottam. Még mindig mosolyogva bólogatott. Aztán fészkelődni kezdett, göndör fürtű fejét az ölembe tette, becsukta a szemét és elaludt.
Nem Francis Leslie Cauldhame vagyok. A nevem Frances Lesley Cauldhame. Az egésznek ez a lényege. Nekem kellettek a tamponok és a hormonok.
Mint kiderült, az, hogy apám Ericet kislánynak öltöztette, csak afféle jelmezes főpróba volt a fő mutatvány előtt, vagyis előttem. Amikor Old Saul kicsit összemarcangolt, apám úgy érezte, pompás lehetőség csillant meg előtte, hogy belekezdjen az ő kis kísérletébe, és hogy az én növekedésemmel párhuzamosan csökkentse vagy akár teljesen ki is küszöbölje környezetéből a női hatásokat. Így aztán adagolni kezdte nekem a férfihormonokat, s ezzel azóta sem hagyott fel. Ezért főzött mindig ő, és ezért van az, hogy amit én mindig egy hímvessző csonkjának hittem, valójában nem más, mint megnagyobbodott klitorisz. Ezért kellett borotválkoznom, ezért nem jött meg a menzeszem, és ezért volt minden más is.
Az elmúlt néhány évben azonban már tartott otthon tampont, arra az esetre, ha a belém pumpált hormonok mégis alulmaradnának a sajátjaimmal szemben. A brómot azért kaptam, hogy az androgén hormontól ne legyek kanos. A kis nemi szervet abból a viaszból gyúrta, amelyet később megtaláltam a lépcső alatt, és amelyből a gyertyáimat öntöttem. Ezzel az üveggel akart szembesíteni, ha esetleg kétségbe vonnám, hogy Vén Saul valóban kiherélt. Még több bizonyíték; még több hazugság. Még a fingás-dolog is csalás volt: évek óta jóban volt Duncannel, a csapossal, és sörrel viszonozta a kocsmából érkező tájékoztató telefonhívásokat, valahányszor ott ittam. Még most sem lehetek biztos abban, hogy mindent elmondott, bár úgy tűnt, múlt éjjel nagyon rájött a gyónhatnék, még a szeme is könnybe lábadt.
Ha csak rágondolok, érzem, hogy a düh szinte görcsbe csomósodik a gyomromban, de leküzdöm. Miután apám kitálalt, és meggyőzött, hogy igazat mond, ott helyben meg akartam ölni. Egy részem még mindig szeretné azt hinni, hogy ez csak a legújabb hazugsága, de valójában tudom, hogy igaz. Nő vagyok. Igaz, forradásos a combom, a külső szeméremajkakat kissé megcsócsálták, és soha nem leszek vonzó, de apa szerint normális nő vagyok, aki képes a közösülésre és a gyerekszülésre (már akkor is végigfut a hátamon a hideg, ha csak rágondolok bármelyikre).
|
|
|
Miközben Eric feje az ölemben pihen, kinézek a csillámló tengerre, és arra a szegény lóra gondolok.
Nem tudom, mihez kezdjek. Itt nem maradhatok, máshová menni pedig félek. De azt hiszem, mégis el kell mennem. Szar ügy. Az öngyilkosság is szóba jöhetne, ha némely rokonaim nem produkáltak volna olyan utolérhetetlenül nehéz, egyedülálló mutatványokat.
Lenézek Ericre: csendesen és koszosan alszik. Arca nyugodt. Nem kínozza fájdalom.
Egy ideig a partra verődő hullámokat néztem. A tengeren, ezen a mindkét oldalán kihasasodó vízlencsén, amely kocsonyaként rezegve körbemossa a Földet, fodrozódó sivatagot látok, pedig láttam már olyan simának is, mint egy sós tó. Máshol még a földrajz is más: a tenger hullámzik, imbolyogva duzzadni kezd, a hűs szelek szelíden hullámzó dombhátakká fodrozzák, az erősödő passzátszelek alacsony hegyeket gyúrnak belőle, míg végül a szilaj szélviharban fehér tarajosan és hóförgeteg-csíkosan magasodik fel, körkörös hegyvonulatokká tornyosulva.
Itt, ahol most én vagyok, ahol ezen a meleg nyári estén ülünk, fekszünk, alszunk és nézzük a világot, fél éven belül havazni fog. A jég és a fagy, a zúzmara és a dér, a bömbölő szélvihar, amely Szibériában születik, átsüvít Skandinávián és keresztülzúg az Északi-tengeren, a világ szürke vizei és a levegő összes sötétlő egei jeges és elszánt markukba szorítják majd ezt a helyet; egy ideig az övék lesz.
Ahogy itt ülök, és az én egyetlen életemre meg a három halálra gondolok, nevethetnékem támad, vagy sírhatnékom, vagy mindkettő. Bizonyos tekintetben negyedik haláleset is történt, most, hogy az apám igazsága megölte azt, ami voltam.
De én még mindig én vagyok; ugyanaz az ember vagyok, ugyanazokkal az emlékekkel, ugyanazokkal a cselekedetekkel, ugyanazokkal a (mégoly csekély) eredményekkel, és ugyanazok a (rettenetes) bűnök száradnak a lelkemen.
Miért? Hogy tehettem mindezt?
Talán azért történt, mert azt hittem, hogy mindazt, ami valóban számít a világban, fajként való fennmaradásunk okát és eszközét már azelőtt elrabolták tőlem, hogy tudtam volna, mennyit ér. Talán mindannyiszor bosszúból gyilkoltam, irigységemben vámot szedve a birtokomban lévő egyetlen hatalom révén azoktól, akik a hatósugaramba kerültek; kortársaimtól, akik máskülönben mind azzá váltak volna, ami tőlem örökre megtagadtatott: felnőtté.
Mivel hiányzott belőlem egy bizonyos akarat, kitaláltam magamnak egy másikat; azért, hogy a saját sebeimet nyalogassam, őket pusztítottam el, így torolva meg és egyenlítve ki a férfiasság elvesztését, amit akkor még meg sem értettem pontosan, és mégis, bár magam sem tudom, hogyan talán a többiek magatartásából , de érzékeltem valami igazságtalan, visszavonhatatlan veszteséget. Miután az életnek és a szaporodásnak nem volt velem semmi célja, minden erőmet a kegyetlen és zord ellenoldal szolgálatába állítottam, így lelve rá annak a termékenységnek a negatívjára és a tagadására, amelyet csak a többiek vallhattak magukénak. Azt hiszem, akkor úgy határoztam, hogy ha már nem lehetek férfi, akkor majd én, akit megfosztottak férfiasságától, férfibb leszek mindenkinél itt körülöttem; így lettem én az öldöklő, annak a hős katonának a miniatűr mása, akinek majdnem minden általam látott film és általam olvasott könyv hajbókolva hódol. Találok és csinálok majd magamnak fegyvereket, áldozataim pedig a számomra elérhetetlen aktus legfrissebb gyümölcsei lesznek, akik annyiban egyenrangúak velem, hogy bár birtokában vannak a szaporodás képességének most még ugyanúgy képtelenek a szükséges aktusok végrehajtására, mint én. Nesze neked, péniszirigység!
|
|
|
Most meg kiderül, hogy az egész hiábavaló volt. Nem volt miért bosszút állni, legfeljebb egy hazugságért, egy trükkért, amelyet le kellett volna leplezni, egy álarcért, amely mögé még belülről is illett volna belátnom, de végül is nem akartam mögé látni. Büszke voltam; kiherélhető, de nem kicserélhető; egyedüli példány; e föld vad és nemes szelleme; megcsonkított harcos, trónjáról letaszított herceg...
Most meg kiderül, hogy mindvégig én voltam a bolond.
Hittem az én nagy szerencsétlenségemben, abban, hogy a szó szoros értelmében lemetszettek a társadalom szárazföldjéről; most úgy látom, bizonyos szempontból túl komolyan vettem az életet, mások életét ugyanezen okból túlságosan is semmibe véve. A gyilkosságok sora nem volt más, mint az én fogantatásom, az én nemiségem. A Gyár kísérlet volt, hogy életet hozzak létre, hogy valamivel helyettesítsem az életben való részvételt, amire máskülönben nem vágytam.
Hát úgy tűnik, a halál valahogy mindig könnyebben sikerül.
Ebben a nagyobb gépezetben a dolgok nem működnek olyan egyszerűen (vagy vegyszerűen), mint amilyennek az én tapasztalatomban tűntek. Személyre szabott Gyárunkban botorkálva mindannyian azt hihetjük, hogy betévedtünk egy folyosóra, és hogy a sorsunk egyszer s mindenkorra megpecsételődött (legyen ez álom vagy rémálom, hétköznapi vagy bizarr, jó vagy rossz érzés), de egyetlen szó, egyetlen pillantás, egyetlen apró tévedés, bármi elég lehet, hogy eltérítse, hogy teljesen megváltoztassa azt, és márványcsarnokunk egykettőre szennycsatornává, patkánylabirintusunk aranyló ösvénnyé változik. A végállomás mindannyiunk számára ugyanaz, de az odavezető utazás amely részben előre megszabott, részben mi választjuk mindenkinek más és más, és menet közben is változik, ahogy élünk és növekedünk. Abban a hiszemben voltam, hogy évekkel ezelőtt kattant a zár, és bezárult mögöttem egy ajtó, amikor valójában csak a számlapon mászkáltam fel és alá. Most csukódik az ajtó, és elkezdődik az utazás.
|
|
|
Megint lenézek Ericre, és mosolyogva bólogatok a könnyű szélben, miközben a hullámok megtörnek a parton, a szél finom permetet hoz és a füvet fésüli, madarak kiáltoznak. Azt hiszem, el kell mondanom a bátyámnak, mi történt velem.
Szegény Eric hazajött, hogy találkozzon az öccsével (Pú! Piff-paff! Átszakadt gátak! Felrobbant bombák! Sercegő darazsak: tszzzzz!), és mit talál helyette? Van egy húga.
[1] A két érték pár milliméter különbséggel megegyezik. (a ford.)
[2] John Peel (1939-2004) a BBC rádió egyik legelső és talán leghíresebb lemezlovasa volt, aki először játszott le az angol rádióban például alternatív rockzenét.
[3] A bádogdob Günter Grass világhírű regénye (Wolker Schlöndorff készített belőle filmet), amelynek elbeszélő hőse, Oskar Matzerath, számos tekintetben Frank egyik előképének tekinthető. A Myra Breckinridge Gore Vidal 1968-as naplóregénye (1970-ben film készült belőle Raquel Welch főszereplésével), amelynek elbeszélő főszereplője nővé operáltatta magát.
[4] Könnyfakasztó szerelmes románcok könyvsorozata.
[5] Eric itt Hamlet híres monológjának két sorát fordítja ki. Az eredeti: Meghalni elszunnyadni és alunni! // Talán álmodni: ez a bökkenő" (Arany János fordítása; Hamlet, III. 65-68).
[6] Egy gill 0,118 liter.
[7] A hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus magazinjai. Az IT (Information Theory) kevésbé ismert, de az eredetileg 1963-ban Ausztráliában alapított, de 1967-től megszűnéséig, 1973-ig Londonban működő Oz Nagy-Britanniában a hippi, drogos stb. szubkultúra talán leghíresebb, a maga korában botrányos magazinja volt.
