A déli látképet szemléltem a távcsövön keresztül, amikor megláttam apámat. Először átsiklott rajta a tekintetem, aztán visszarántottam a távcsövet. Eltűnt, majd megint ott volt. A városba vezető dűlőúton gyalogolt. Arrafelé néztem, ahol az Ugratást szoktam csinálni; láttam, amint felkapaszkodik egy dűnére, ahonnan nagyon szerettem teljes gőzzel lehajtani a biciklivel. Először akkor láttam meg, amikor épp az Ugrató Dűne csúcsán járt. Miközben figyeltem, mintha megbotlott volna, de visszanyerte az egyensúlyát, és továbbment. Sapkája eltűnt a dűne túlsó oldalán. Úgy láttam, bizonytalanul mozog, mintha ivott volna.
Letettem a távcsövet, és megdörzsöltem enyhén viszkető államat. Ez is szokatlan volt. Apám semmit nem mondott arról, hogy a városba megy. Kíváncsi voltam, miben sántikál.
Egyenletes tempóban leszaladtam a dűne oldalán, átugrottam a patakon, és visszamentem a házhoz. Ahogy a hátsó bejáraton beléptem, megcsapott a whiskyszag. Azon gondolkoztam, mennyi idő telt el azóta, hogy ettünk, és Mrs. Clamp elment. Egy óra, talán másfél. Bementem a konyhába, ahol még erősebb volt a szag; az asztalon egy oldalára dőlt kisebbfajta whiskysüveg, üresen, mellette pohár. Benéztem a mosogatóba, hogy nincs-e ott még egy pohár, de csak a mosatlan edényeket láttam. Összeráncolt homlokkal néztem.
Nem vallott apámra, hogy mosogatás nélkül elmegy. Felvettem a whiskysüveget, és a fekete tollal írott jelet kerestem a címkén, de hiába. Ez azt jelentheti, hogy kibontatlan üveg volt. Megcsóváltam a fejem, és egy törlőronggyal megtöröltem a homlokom. Levettem a zsebes mellényt, és egy szék hátára terítettem.
Kimentem az előszobába. Ahogy felnéztem, láttam, hogy a telefonkagyló nem volt a helyére téve; ott hevert a készülék mellett. Gyorsan felmentem a lépcsőn, és felvettem. Valami különös hangot adott ki magából. Visszatettem a villára, pár pillanatig vártam, újra felvettem, és most a szokásos búgó hangot hallottam. Ledobtam a kagylót, és lélekszakadva felrohantam a dolgozószoba ajtajához; teljes erővel nekifeszülve megrángattam a fogantyút. Nem engedett.
|
|
|
A francba! szentségeltem. Kitaláltam, mi történt, és reméltem, hogy apám elfelejtette kulcsra zárni a dolgozót. Biztosan Eric telefonált. Apa beszél vele, megdöbben, berúg. Valószínűleg a városba tart, hogy folytassa az ivást. Az italboltba mehetett, de az is lehet az órámra pillantottam , hogy ezen a hétvégén indul az új italbolt, a Rob Roy. Megráztam a fejem: ez nem számít. Eric minden bizonnyal telefonált. Apám részeg. Valószínűleg a város felé tart, hogy tovább igyon, vagy hogy beszéljen Diggsszel. De az is lehet, hogy Eric találkát beszélt meg vele. Nem, ez nem valószínű; biztos, hogy először engem keresne meg.
Felrohantam, felmásztam a padlás forró fülledtségébe, kinyitottam a szárazföld felé néző tetőablakot, és a távcsövön keresztül végigpásztáztam a partvidéket. Aztán lejöttem, bezártam a házat, és lassú ügetésben elindultam a szárazföld felé, át a hídon, végig a dűlőn, útközben most is kitérőket téve a magasabb dűnék csúcsára. Nem láttam semmi rendkívülit. Megálltam az Ugratóhoz vezető lejtő csúcsán, ahol utoljára láttam apámat. Tehetetlenségemben elkeseredetten vakartam a lábam közét; azon tűnődtem, mit kellene tennem. Valahogy úgy éreztem, nem kellene elhagyni a szigetet, de gyanítottam, hogy az események a városban vagy a város környékén fognak összesűrűsödni. Eszembe jutott, hogy felhívom Jamie-t, de aligha van olyan állapotban, hogy a kedvemért végigkóvályogja Porteneil utcáit, hátha meglátja valahol az apámat, vagy megérzi egy perzselődő kutya szagát.
Leültem az útra, és gondolkozni próbáltam. Vajon mi lesz Eric következő lépése? Lehet, hogy megvárja az éjszakát, mielőtt közelebb jön (abban biztos voltam, hogy közelebb jön; nyilván nem azért gyalogolt ennyit, hogy az utolsó pillanatban visszaforduljon), de az is lehet, hogy úgy véli, épp eleget kockáztatott a telefonhívással, és mivel nincs több vesztenivalója, egyenesen a házhoz megy. De persze ezt tegnap is megtehette volna; vajon mi tartotta vissza? Tervelt valamit. Vagy az is lehet, hogy túlságosan kurtán bántam vele a telefonban. Miért csaptam le a kagylót? Mekkora barom vagyok! Most lehet, hogy feladja magát, vagy végleg elmenekül! És mindezt azért, mert elutasítóan viselkedtem vele; a saját öccse!
|
|
|
Mérgesen megráztam a fejem és felálltam. Így nem jutok semmire. Feltételeznem kellett, hogy Eric megpróbál kapcsolatba lépni velem. Ami azt jelenti, hogy vissza kell térnem a házba: vagy telefonálnia kell, vagy odajön majd előbb vagy utóbb. Egyébként is a sziget volt hatalmam és erőm központja, s egyben az a hely, amelyet a leginkább meg kell védenem. A határozott terv birtokában új eltökéltséggel és könnyebb szívvel fordultam meg és indultam vissza a ház felé.
A házban még nagyobb lett a fülledtség, amíg odavoltam. Ledobtam magam az egyik konyhai székbe, majd felkeltem, hogy elmosogassam a poharat és eltüntessem a whiskysüveget. Jókorát húztam a narancsléből, aztán teleraktam egy kancsót gyümölcslével és jéggel, magamhoz vettem néhány almát, fél vekni kenyeret meg némi sajtot, és az egészet felszállítottam a padlásra. Régi lexikonokból talapzatot építettem, rátettem azt a széket, amelyről általában a Gyárat figyelem, teljesen felhajtottam a szárazföldre néző tetőablakot, és pár régi, kifakult függönyből párnát rögtönöztem. Elhelyezkedtem kis trónszékemen, és a távcsövön át hozzákezdtem a környék folyamatos megfigyeléséhez. Egy idő múlva egy játékokkal teli dobozból kihalásztam egy régi elektroncsöves és bakelites rádiót, és adapter közvetítésével bedugtam a második számú konnektorba. A Harmadik Műsorra kapcsoltam, ahol épp egy Wagner-operát adtak; ez majd a megfelelő hangulatba hoz, gondoltam. Visszamentem a tetőablakhoz.
A felhőtakaró néhány helyen kilyukadt; a lassan mozgó nyílások harsány, vakító napfényfoltokkal petyegtették tele a vidéket. Néha a nap odatűzött a házra; figyeltem, hogy mozdul el a pajta árnyéka, ahogy a késő délutánból kora este lett, és a nap lassan körbeért a foszlott szélű felhők fölött. Az új lakótelep tükröződő ablakai, rögtön a régi városrész fölött, lassú mintákat rajzoltak ki a visszaverődő fényből a fák között. Ahogy az egyik sor ablakról fokozatosan arrább húzódott a tükröződő fény, új ablakok léptek a helyükre, és időnként az egész folyamatot megszakította és különös hangsúlyokkal látta el egy-egy felvillanó fénytőr, amikor ablakok nyíltak vagy csukódtak, vagy amikor autók húztak el a tanácsi lakások között. Ittam narancslét, jégkockákat szopogattam, miközben az ablakon keresztül pállott fuvallatokban áradt ki körülöttem a ház forró lehelete. A távcsővel lankadatlanul pásztáztam a terepet, a lehető legszélesebb szögben kémlelve északra és délre is, csak arra vigyázva, hogy ki ne essek az ablakon. Az opera befejeződött, és most valami modern zenedarab ment, a hangzása alapján a címe Kantáta kínpadon nyúzott eretnekre és lángoló kutyára" lehetett, vagy valami ilyesmi; nem zártam el, mert legalább ébren tartott.
|
|
|
Közvetlenül fél hat után megszólalt a telefon. Kipenderültem a székből, egy ugrással lent voltam a padlásfeljárón, levágtattam a lépcsőn, felkaptam a telefont, és ugyanazzal a mozdulattal már a fülemhez is emeltem. Bizsergetően jó érzés volt, mennyire összeszedett vagyok ma. Szinte egykedvűen szólaltam meg:
Igen?
Frang? Frang, tevagyazz? kérdezte apám hangja; vontatottam és elmosódottan ejtette a szavakat.
Nem igazán bántam, hogy némi megvetés is került a hangomba: Igen apa, én vagyok. Miben segíthetek?
A vásba' vagyok, fiam mondta halkan, mintha épp arra készülne, hogy sírva fakadjon. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz. Frang, tod, hogy mindig szettelek... én... én... én a vásbó' hívlak, fiam. 'Ztakarom, fiam, azt akarom, hogy gye... hogy gyeide. Elfogták Ericet, fiam.
Megdermedtem. A tapétát bámultam a telefon fölött, a lépcsőforduló sarkában. A tapéta levélmintás volt, fehér alapon zöld, helyenként valami kerti rácsszerűség látszott ki a lombok mögül. Egy egész kicsit ferdén volt feltéve. Évek óta nem néztem meg rendesen ezt a tapétát, de azóta egészen biztosan nem, hogy én vettem fel a telefont. Borzalmas volt. Apám tiszta hülye, hogy ilyet választott.
Frang? a torkát köszörülte. Frank, fiam? kérdezte, ezúttal majdnem teljesen tisztán, aztán megint visszaesett: Frang, ottvamég? Szójmár vamit, fiam! Én vagyok. Szójmár vamit! Aszontam, elfották Ericet. Hallasz, fiam? Frang, ottvamég?
Én... kiszáradt szám megakasztott, és a mondat befejezetlenül maradt. Alaposan megköszörültem a torkom, és újrakezdtem. Hallottam, mit mondtál, apa. Elfogták Ericet. Hallottam. Máris ott vagyok. Hol találkozzunk, a rendőrségen?
Ánem, fiam. Nem. Tákozzunk a kö... a kövtár előtt. Ja; a kövtár. Ott tákozunk.
A könyvtárnál? kérdeztem vissza. Miért éppen ott?
Jóvan, fiam. Szlát. De sess, jó? hallottam, ahogy egy ideig zörög a telefonnal, aztán letette. Lassan tettem a helyére a kagylót; a tüdőmben volt valami éles, fémes érzés, amely elválaszthatatlannak tűnt szédelgő fejemtől és kalapáló szívemtől.
Egy ideig csak álltam ott, aztán visszamentem a padlásra, hogy becsukjam az ablakot és kikapcsoljam a rádiót. Fájt a lábam és elfáradt; lehet, hogy mostanában egy kicsit túlhajtottam magam.
|
|
|
Miközben újra a város felé baktattam az ösvényen, a felhőtakaró szakadásai lassan a szárazföld felé úsztak. Ahhoz képest, hogy még csak fél hét felé járt az idő, elég sötét volt; puhafényű nyári borongás lepte el a szárazföldet. Néhány madár bágyadtan riadozott kicsit, amikor elmentem mellettük, zsúfoltak voltak viszont az ösztövér póznák között kifeszített, a sziget felé kígyózó villanydrótok. A juhok megszokottan csúnya, szaggatott hangját hallottam, és a kisbárányok bégető válaszát. Távolabb a madarak a szögesdrót kerítéseken ültek; a dróton fennakadt, mocskos és kitépett gyapjúcsomók mutatták, hol vezetnek át a kerítés alatt a juhok csapásai. Dacára a rengeteg víznek, amit megittam, megint éreztem, hogy kezdődik a tompa fejfájás. Sóhajtva mentem tovább, végig az egyre zsugorodó dűnék között, az elhanyagolt szántóföldek és legelők mellett.
Mielőtt végleg magam mögött hagytam volna a dűnéket, leültem, és hátamat egy homokos lejtőnek támasztva megtöröltem a homlokom. Verejtékcsöppeket fricskáztam le az ujjaimról, és elnéztem a mozdulatlan juhok és a gubbaszkodó madarak fölött. A város felől harangszót hallottam, valószínűleg a kis katolikus templomból. De az is lehet, hogy elterjedt a hír: nem kell már félteniük a tetves kutyáikat. Gúnyosan vigyorogtam, valami félig horkantásra, félig nevetésre emlékeztető hangot adtam ki az orromon, és a fű, az alacsony bozót és a gyomok fölött a Skót Egyház templomának tornyát néztem. A könyvtárat is majdnem láttam onnan, ahol ültem. Éreztem, hogy a lábamnak elege van, és tudtam, hogy nem lett volna szabad leülnöm. Nagyon fog fájni, ha majd továbbmegyek. Nagyon is jól tudtam, hogy csak a városba menetelt halogatom, ahogy a hazulról való eljövetelt is halogattam, miután apám telefonált. Megint a madarakat néztem; hangjegyekként voltak felfűzve a drótra, amelyen át a hír érkezett. Észrevettem, hogy a villanydrót egyik szakaszát elkerülik.
Összehúzott szemöldökkel néztem meg alaposabban is. A távcsövemért nyúltam, de csak a mellkasomat tapogattam: a házban felejtettem. Felkeltem és elindultam a hepehupás talajon, egyre távolodva az úttól, aztán futólépésben mentem, majd futottam, s végül már rohantam, ahogy a lábam bírta, keresztülvágva a dudvás és kákás részeken, s egy kerítés fölött átlendülve a legelőre értem, ahol a juhok panaszos, káráló bégetéssel riadtak fel és szóródtak szét.
Mire a telefonvezetékhez értem, teljesen kifogytam a szuszból.
Nem volt a helyén. A frissen elvágott vezeték a szakasz szárazföld felé eső póznájához verődve lógott. Felnéztem, hogy biztos legyek benne, nem csak képzelődöm. A közelben felrebbent néhány madár, és most odafent köröztek; a szinte teljesen mozdulatlan levegőben sötét hangjuk messzire hallatszott a kiszáradt rét fölött. Átrohantam a sziget felőli póznához a hiányzó szakasz másik végén. Valaki egy rövid fehér szőrrel borított és még mindig vérző fület szögezett oda. Megfogtam, és majdnem elmosolyodtam. Felbőszült tekintettel körülnéztem, de aztán sikerült megnyugodnom. Tekintetemet a város felé fordítottam, ahol a templomtorony úgy meredt az égre, mint egy vádló ujj.
|
|
|
Te szemét hazug pihegtem, és újra a sziget felé indultam, menet közben felgyorsulva. Dobogtam az úton, eleresztettem magam, és téptem, ahogy tudtam, végigrohantam az Ugratóig, és szinte átrepültem rajta. Közben kiabáltam és kurjongattam, aztán elhallgattam: jobb lesz, ha inkább a futásra tartogatom a levegőt.
Visszaértem a házba, ma már sokadszor, és verejtéktől lucskosan rohantam fel a padlásra, útközben egy pillanatra megállva, hogy ellenőrizzem a telefont. Nem volt kétség, elvágták a vezetéket. Továbbrohantam, fel a padlásra, a tetőablakból gyorsan körbenéztem a távcsővel, aztán igyekeztem összeszedni magam: ellenőriztem mindent és felfegyverkeztem. Visszamásztam a székbe, bekapcsoltam a rádiót, és tovább figyeltem.
Ott volt valahol odakint. Hálát adtam istennek a madarakért. A gyomrom is megremegett, ahogy valami zsigeri öröm hulláma járt át; a hőség ellenére beleborzongtam. Az a hazudós vén szar; engem is el akar csalni a háztól, csak mert ő túlságosan beszart attól, hogy találkozzon Erickel. Istenem, milyen ostoba voltam, hogy nem éreztem meg a hazugságot a whiskyízű hangjában. És még van képe kiabálni velem, hogy ne igyak. Én legalább csak akkor ittam, amikor tudtam, hogy nem lehet bajom belőle, nem pedig akkor, amikor a legjobb formában kell lennem, és össze kell szednem minden képességemet és tudásomat, hogy megbirkózzak egy válsághelyzettel. Mekkora szemét! És még ez nevezi magát férfinak!
Néhányszor meghúztam a még mindig hűs narancsleves kancsót, ettem egy almát, kenyeret és sajtot, és folytattam a fürkészést. Gyorsan sötétedett, ahogy a nap lebukott és a felhőzet bezárult. A felszálló meleg légáramlatok, amelyek a nyílásokat vágták a felhők között, estére leülepedtek; a hegyek és a síkság fölött lebegő felhőtakaró újra szétterült, szürkén és jellegtelenül. Kis idő múlva ismét mennydörgés robajlását hallottam, és a levegőben egyszerre csak ott volt valami éles és fenyegető. Annyira felajzott voltam, hogy minden pillanatban azt vártam, megszólal a telefon, pedig jól tudtam, hogy lehetetlen. Vajon mennyi idő kell apámnak, hogy rájöjjön, nem érkeztem meg? Vajon arra számított, hogy biciklivel megyek? Lehet, hogy egy csatornában fekszik valahol, vagy tántorog a sziget felé a városban verbuvált különítmény élén, amelynek tagjai égő fáklyákkal jönnek, hogy kézre kerítsék a Kutyák Gyilkosát?
Nem számít. Akárki jön is erre, mindenképpen látni fogom, még ebben a fényben is, és ki tudok menni, hogy fogadjam a bátyámat, vagy hogy elbújjak valahol a szigeten, amikor megjelenik az önkéntes szabadcsapat. Kikapcsoltam a rádiót, hogy meghalljam a szárazföld felől jövő esetleges kiáltásokat, és a szememet meresztve próbáltam meglátni valamit az egyre halványabb derengésben. Nem sokkal később lerobogtam a konyhába, és összepakoltam magamnak egy kis elemózsiás csomagot, amit a padláson egy vászonzsákba gyömöszöltem. Arra az esetre csináltam, ha esetleg mégis el kell hagynom a házat, és máshol találkozom Erickel. Lehet, hogy éhes. Visszatelepedtem a székbe, és az egyre sötétülő föld felett kúszó árnyékokat fürkésztem. A messzi távolban, a hegyek tövében fények mozogtak az országúton; villódzó fénypontok a szürkületben, úgy villogtak végig a fák mögött, mint szabálytalan világítótornyok, kanyarogtak, felhágtak a hegyekre. Megdörzsöltem a szemem és nyújtózkodtam egyet, így próbáltam kivetni magamból a kimerültséget.
Előrelátóan még néhány szem fájdalomcsillapítót is beraktam a táskába, amelyet magammal viszek, ha el kell mennem. Az ilyen idő kihozhatja Eric migrénjét, és akkor szüksége lesz némi enyhülésre. De reméltem, nincs migrénje.
Ásítottam, tágra nyitottam a szemem, megettem még egy almát. A felhők alatt egyre sötétültek a homályos árnyékok.
Felébredtem.
Sötét volt, még mindig a székben ültem, fejem a tetőablak fémkeretének támaszkodó összefont karomon pihent. Valami felébresztett; valami nesz a házban. Egy pillanatig ülve maradtam, éreztem, hogy hevesen ver a szívem, éreztem, hogy a hátam méltatlankodik, amiért sokáig ilyen testhelyzetben kellett lennie. A vér újra szétáramlott azokban a sajgó testrészeimben, amelyekben rájuk nehezedő fejem súlyának köszönhetően akadozott a vérellátás. Gyorsan és nesztelenül hátrafordultam a székben. A padlás koromfekete volt, de nem érzékeltem semmit. Megnyomtam egy gombot az órámon, és láttam, hogy elmúlt tizenegy. Órákig aludtam. Marha! Aztán mozgást hallottam odalent: léptek elmosódott zaját, ajtócsapódást, más zajokat. Széttörő üveg csörömpölt. Egy héten belül másodszor éreztem, hogy feláll a tarkómon a szőr. Összeszorítottam a fogam, és nógattam magamat, hogy elég volt a rémüldözésből, és végre tennem kéne valamit. Lehet, hogy Eric az, de lehet, hogy az apám. Lemegyek és kiderítem. A biztonság kedvéért a késemet is viszem.
Leszálltam a székről, óvatosan odamentem a lejáróhoz; tapogatózva kerültem meg a kémény érdes téglafalát. Aztán megálltam, kihúztam a nadrágomból az ingemet, és hagytam, hogy lelógjon, eltakarva az övembe tűzött vadászkést. Csendesen leereszkedtem a sötét lépcsőfordulóba. A lépcső lábánál, az előszobában égett a villany; különös, sárgás és elmosódott árnyékokat rajzolt a lépcsőház falára. Végig a korlát mellett haladva lenéztem. Nem láttam semmit. A neszek megszűntek. Beleszagoltam a levegőbe.
Éreztem a füstös, italszagú kocsmabűzt. Az apám lesz az. Fellélegeztem. Ekkor meghallottam, hogy kijön a nappaliból. Mögötte olyan zaj áradt ki a szobából, mint a morajló óceán. Távolabb léptem a lépcsőkorláttól, és füleltem. Apám tántorgott, támolyogva nekiesett a falnak, megbotlott a lépcsőn. Hallottam, hogy zihálva veszi a levegőt és motyog valamit. Füleltem, éreztem, ahogy felfelé száll a szag és a hang. Megálltam, és lassacskán sikerült megnyugodnom. Hallottam, ahogy apám felér az első lépcsőfordulóhoz, ahol a telefon volt. Aztán megint bizonytalan léptek.
Frang! kiabálta. Mozdulatlanul vártam, nem szóltam semmit. Talán csak az ösztön dolgozott bennem, de lehet, hogy oly sokszor tettem már úgy, mintha nem ott lennék, ahol vagyok, és oly sokszor hallgattam ki másokat, amikor azt hitték, egyedül vannak, hogy a megszokás miatt maradtam csendben. Lassan lélegeztem.
Frang! ordította. Hátrább húzódva felkészültem rá, hogy lábujjhegyen visszamegyek a padlásra, elkerülve azokat a helyeket, ahol nyikorog a lépcső. Apám az első emeleti vécéajtón dörömbölt, aztán amikor rájött, hogy nyitva van, szitkozódni kezdett. Hallottam, ahogy közeledik felém a lépcsőn. Léptei szabálytalanul kopogtak; felmordult, amikor megbotlott és nekiszédült a falnak. Nesztelenül felmásztam a létrán, fellendültem a padlás csupasz deszkapadlójára. Ott feküdtem, a fejem vagy egy méterre a lejárótól, kezem a téglafalon, készen arra, hogy egy ugrással a kürtő mögött teremjek, ha apám megpróbál benézni a feljáróból. Pislogtam. Apám a szobám ajtaján dörömbölt, aztán benyitott.
