(görög népmese)
Élt egy messzi faluban egy szegény fiú. Manolisznak hívták. Szülei meghaltak, nem maradt más utánuk, csak egy öreg hegedű.
Egyik este Manolisz a szomszéd faluból tartott hazafelé, amikor hirtelen zajt hallott a bokrok sűrűjéből. Széthajtotta az ágakat, és egy csapdába esett anyafarkasra lelt. Megsajnálta, és visszaadta a szabadságát.
Éjszaka arra ébredt, hogy valaki kopogtat az ajtaján. Kinyitja, hát egy hatalmas farkast lát maga előtt.
Ne félj tőlem! mondja neki a farkas. Megmentetted a kicsinyeimet, amikor segítettél kiszabadítani az anyjukat. Jótett fejében még a farkas is képes jót tenni. Megmutatom neked azt a helyet, ahol rengeteg kincs található. Menjünk!
Csodálkozott Manolisz, de nem ellenkezett. Vette a hegedűjét, amitől sohasem vált meg, és a farkas után ment.
A farkas a fiút egy gyönyörű palotához vezette, amelynek fénylettek kristály ablakai, és csillogtak színezüst ajtói. Manolisz kitárta az ezüstajtót, és egy hatalmas ezüstteremben találta magát. A terem végében egy aranyajtó fénylett, mint a nap. A mögött volt az aranyterem. A gyémántajtó mögött meg a gyémántterem. Minden úgy csillogott-villogott, úgy ragyogott, hogy Manolisznak majd elvette a szeme világát.
A csodálatos termek fölött egy jelentéktelen, dísztelen torony állt. Ennek a legtetejében volt egy kis szobácska, amelynek ablakánál egy leány ült, és hímezett. Manolisz ránézett a lányra, és szinte megrettent tőle, annyira csúnya volt. Csak nagy kék szemei csillogtak, de úgy, hogy aki egyszer belenézett, soha többé el nem feledhette.
Úgy tűnt, hogy a lány se nem lát, se nem hall. Csak hímezett, hímezett. Fürge ujjai nyomán a selymen csodálatosan szép madár keletkezett. Mikor az utolsó öltéssel is elkészült, a madár szárnyra kelt, és kirepült az ablakon.
A lány csúnyácska arcán patakokban folyt a könny:
Ez is elrepült!... Hát ez már mindig így lesz?!
Manolisz megkérdezte tőle:
Nem fáradtál el az állandó hímzésben?
Ó, dehogy! válaszolta a lány. Csak a madarak ne repülnének el! Hiszen az átoktól csak akkor szabadulok meg, ha kivarrok száz madarat. De amint az utolsó öltéssel elkészülök, mind életre kel, és elszáll!
|
|
Nem tudta Manolisz, hogyan segíthetne rajta. De hogy egy kicsit megvigasztalja, játszani kezdett a hegedűjén. Manolisz szívét-lelkét beleadta a játékba.
A hegedű hangjára a torony falai mögött elcsendesedtek a madarak, odaszálltak az ablakhoz, majd berepültek a szobába, és rátelepedtek a hímzésre. Manolisz csak játszott, csak játszott. A madarak pedig csak szálltak, egyre szálltak a szoba felé.
Mikor Manolisz abbahagyta a hegedülést, egy gyönyörű lány termett előtte, akinek száz madár volt hímezve a szoknyájára.
Sok-sok éven át hímeztem a madarakat egy gonosz varázsló parancsára mondta a lány. Nem elégedett meg azzal, hogy minden kincsemtől megfosztott, még a szépségemet is elrabolta! Te azonban megszabadítottál engem.
A fiú boldogan kézen fogta a lányt, és lementek együtt a legszebb terembe, ahol már minden készen állt az esküvőjükhöz.
*****************************
Estig Konstantinéknál maradtam, és sok mindent megtudtam Görögországról. Búcsúzáskor a fiú egy könyvet ajándékozott nekem az ókori görög mitológiáról.
Te meséket gyűjtesz, ezek pedig mítoszok, amelyekre büszke a népem. Olvasd el, nem bánod meg!
Szívből megköszöntem, és a legközelebbi erdő felé indultam.
Hé, fiú! Már esteledik. Mit akarsz az erdőben?
Már több mint két hét telt el azóta, hogy elbúcsúztam Iszmailtól és Konstantintól. A közeli erdő nagyon sötét, kietlen és félelmetes volt, és most még ez a kiáltás... Egy fiú kiáltott, aki egy tisztáson állt. Majd elindult felém:
Semmit sem találsz a sötétségben, és ne adj Isten, még eltűnsz. Menjünk innen, mielőtt teljesen besötétedik.
Nekem pedig éppen a sötétségre van szükségem. Köszönöm, hogy aggódsz értem Hogy hívnak?
Jánnak. Így hívnak.
Én meg Guruljborsócska vagyok.
Miért épp éjszaka kell neked az erdő, Guruljborsócska?
Mert csak éjszaka virít a páfrány, Ján. Én pedig pont ezt a virágot keresem.
Először is, a páfrány nem virít. Másodszor pedig, ha virít is, akkor csak Szent Iván ünnepének éjszakáján. Harmadszor meg, minek az neked?
|
|
Meséltem neki arról, hogy mit keresek. Ján megcsóválta a fejét:
Nem hagyhatlak éjjel egyedül az erdőben. És ha történik valami? Te olyan kicsi vagy, hogy még valamelyik fa agyonnyom. Hallgass ide! Most hazamegyek, szólok a szüleimnek, visszajövök hozzád, és majd együtt keressük a virágot. Megbeszéltük?
Mikor Ján elment, elmosolyodtam: emberfeletti erőm megmaradt az emberek világában is, azonban unalmas volt egyedül kóborolnom az erdőben. Ezért vártam, hogy Ján visszatérjen.
A legény durva gyapjúból szőtt meleg gubákkal tért vissza.
Ilyen gubákat viseltek őseink, amikor a juhnyájat legeltették.
És kik a te őseid?
A szlovákok. Képzeld, eszembe jutott egy mese, amelyik így kezdődik:
Egyszer egy király eltévedt az erdőben.
Mondd el, légy szíves.
Jól van, elmondom. De csak halkan, mert az erdő nappal sem szereti a zajt, éjjel meg még úgysem.
***********************************