(román népmese)
Valamikor, réges-régen, az állatok is ember módra szerettek volna élni, saját törvényekkel rendelkezni, hogy eldönthessék, kik a vezetők és kik az alattvalók. Így aztán kértek egy olyan írást, amelybe mindez le van írva. Adott is nekik Isten egy ilyen írást, átadta a farkasnak, és egyben kinevezte őt az állatok uralkodójának.
A farkas azonban kételkedni kezdett megában: hogyan is tudna ő, egy erdőlakó, megőrizni egy ilyen fontos iratot? Az erdőben bármi megtörténhet. Odaadom inkább a kutyának, ő mégiscsak a faluban él, a ház mellett. Így nagyobb biztonságban lesz gondolta a farkas, és átadta az írást a kutyának.
Csakhogy a kutya sem akarta őrizgetni. Még valami baj érhetné gondolta , hiszen én mégiscsak udvaron élek, kint a szabadban. Odaadom én az írást a macskának, ő mégiscsak a házban él, az emberek közelében. Jobb is, biztonságosabb is lesz így. És átadta az írást a macskának.
A macska magához vette az iratot, ami még rendben lett volna, csakhogy volt egy kis baj: néhány semmirekellő kölyök élni sem hagyta szegényt, állandóan űzte-hajszolta. Egyszer úgy sarokba szorították, hogy nem volt már hova menekülnie, nekirugaszkodott hát, hogy átugorjon az útját elzáró tűz fölött. Ebben a pillanatban az írás a tűzbe pottyant, ugyanis a macska a farka alatt őrizgette. Az írás természetesen elégett.
Ez időtől fogva kergeti a farkas a kutyát, a kutya meg a macskát. A kutya ezt vakogja:
Add vissza az írást! Add vissza az írást!
A macska pedig szőrét felborzolva, felfújt képpel mondogatja:
Hát az elégett! Hát az elégett!
****************************
Tetszett nekem Ionel meséje. Megköszöntem neki, és vissza akartam adni a sípot, de ő elhárította:
Szépen játszol rajta, Guruljborsócska. Legyen a tied. Hadd legyen ez az én ajándékom. Ha elszomorodsz, vagy eszedbe jutok, szólaltasd meg. Nem valószínű, hogy meghallanám, de a zenétől nyomban megkönnyebbül a lelked.
Férfiasan kezet ráztunk, s én elindultam szerencsét próbálni.
|
|
|
Sok vándorlás után elértem a tengert, amelynek partján egy fiúval találkoztam, aki elmélyülten olvasott egy könyvet.
Adjon Isten, testvér! Én Guruljborsócska vagyok, hát téged hogy hívnak?
Hrisztónak. Fogadj Isten, Guruljborsócska.
Nagyon érdekes lehet, amit olvasol, Hriszto, hisz meg sem hallottad a lépteimet.
Mesét olvasok.
Óvatosan kezembe vettem a felém nyújtott könyvet, bele akartam olvasni, de nem tudtam.
Hriszto, milyen nyelven íródtak ezek a mesék?
Bolgárul. Képzeld, Guruljborsócska, ezek a mesék több mint 200 évvel ezelőtt születtek.
Olvass fel egyet belőle!
Miért olvasnék? Inkább elmondok neked egyet, amelyet még a nagyapámtól hallottam.
*****************************
A SZŐLŐSGAZDA ÉS A KÍGYÓ
(bolgár népmese)
Egy embernek szép szőlőskertje volt. A szőlőskert mellett volt egy kőrakás, amely alatt egy nagy kígyó tanyázott. Egyszer a szőlősgazda meglátta a kígyót, és elhatározta, hogy jót tesz vele. Fogott egy csupor friss tejet, odavitte, letette a kőrakás mellé, és egy kissé félreállva kíváncsian várta, mi lesz. A kígyó előbújt, megitta a tejet, és egy aranypénzt tett a csuporba. A gazda felvette a csuprát az aranypénzzel együtt s odébbállt. Attól fogva minden reggel odavitte a tejet a kígyónak, és mindig egy-egy aranypénzt kapott érte. Évekig tartott közöttük a barátság.
Egyszer a gazda magával vitte a fiát, a majdani szőlősgazdát, és mesélt neki a kígyóról, meg arról, hogyan táplálta tejjel. A fiú is hordani kezdte neki a tejet, és gyűjtögette az aranyakat. Egyszer aztán azt gondolta: Az alatt a kőrakás alatt sok aranypénznek kell lennie, jobb lesz megölni a kígyót, széttúrni a kőrakást és megszerezni az aranyat, mintsem hogy nap mint nap tejjel tápláljam.
Ezt gondolván botot vett a kezébe, és úgy vitte a tejet a kígyónak. Amint a kígyó kiitta a tejet, a fiú nekihuzakodott, és teljes erejéből lesújtott rá. Megölni azonban nem tudta, csupán a farkából csapott le egy darabot. Megmérgeskedett a kígyó, és megmarta a fiút. A fiú úgy felpuffadt, hogy alig bírt hazavánszorogni. Az apja megkérdezte tőle, mi történt. A fiú mindent elmondott úgy, ahogyan történt, és néhány nap múlva meghalt.
Évek múltán egyszer a szőlősgazda odatévedt ugyanahhoz a kőrakáshoz. Előbújt a kígyó is. A szőlősgazda így szólt hozzá:
|
|
|
Legyünk újra barátok, akárcsak régen.
A kígyó így válaszolt:
Jó ember, nem lehet megújítani a régi barátságot. Amíg a te szemed előtt a fiad sírja lebeg, én pedig levágott farkamra gondolok, nem lehetünk barátok. Mielőtt tennél valamit, számolj a következményekkel.
******************************
Bölcs a te meséd.
Minden mese ilyen. Gondolj bele, Guruljborsócska, hány meg hány ember meséli el egy és ugyanazt a mesét! És mindenki változtat rajta valamit. Mindenki beleszövi a maga élettapasztalatából leszűrhető tanulságokat, és ily módon részt vesz a mese megalkotásában. A mese időtlen idők óta a népi bölcsesség kincsestára.
Hrisztónak is elmondtam, miért járom az országot. Ő pedig búcsúzóul megajándékozott a besszarábiai bolgárok mesegyűjteményével.
Egyik este, amikor a páfrány keresésére indultam, egy kisebb tüzet láttam, amelynél egy velem egykorú fiú ült.
Jó estét! Odaengednél-e egy kicsit a tűz mellé?
Neked is jó estét, vándor! Foglalj helyet. Hogy hívnak?
Guruljborsócskának. Hát téged?
Iváncsunak. Messzire mégy?
A tűzben halkan pattogtak a száraz gallyak. Nem messze lágyan csapódtak a partnak a tenger hullámai. Elmeséltem Iváncsunak, ki vagyok, hogyan küzdöttem meg a sárkánnyal, hogy szabadítottam ki bátyáimat és nénémet, meg hogy mi járatban vagyok. A fiú figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:
Rólam is van egy mese.
******************************
